Repülőszerencsétlenség áldozata lett a Forma-1 egyik legszínesebb egyénisége

Norman Graham Hill Londonban született 1929. február 15-én, apja bróker volt. A brit fővárosban vészelte át a második világháborús német légitámadásokat, később egy technikumban tanult. Katonai szolgálatát egy cirkálón teljesítette, ekkoriban növesztette meg védjegyének számító bajuszát. Még a haditengerészetnél kezdett evezni, amit aztán versenyszerűen űzött, klubjában ismerkedett meg későbbi feleségével. 1953-ban olvasott egy hirdetést, amely öt shillingért kínált négy kör vezetést egy Forma-3 autóban a Brands Hatch-i pályán. Ettől kezdve a versenyzés megszállottja lett, de akkor még sem kocsija, sem jogosítványa nem volt, mindkettőt (az autó egy húszéves tragacs volt) a következő évben szerezte meg.

Állását otthagyva egy ideig munkanélküli segélyen élt, amíg bekönyörögte magát szerelőnek egy autósiskolába, majd egy Formula 3-as csapatba. Élete első komoly versenyén, 1954 áprilisában a Brands Hatch-i pályán negyedik lett egy 500 köbcentis Cooper kocsival. 1955-ben megnősült, ekkoriban annyira nem volt pénze, hogy az esküvőt a menyasszony fizette.

Hill összeismerkedett a Forma-1 csapat alapításán dolgozó Colin Chapman konstruktőrrel, aki napi egy font fizetésért részmunkaidős szerelőnek szerződtette, később már teljes állásban dolgozott a csapatnál és a még kísérleti stádiumban lévő Lotus versenyautók volánja mögé is beülhetett. A Forma-1-ben az 1958-as Monacói Nagydíjon mutatkozott be és a verseny háromnegyed részénél a negyedik helyről esett ki, mert kocsija hátsó kereke levált. Az akkor még megbízhatatlan Lotus kocsikkal nem sok babér termett számára, ezért 1960-ban a British Racing Motors (BRM) istállóhoz igazolt. A küszködő csapat az új pilótával egyre jobban szerepelt, s 1962-ben a négy nagydíjon is győztes Hill - 12 ponttal megelőzve nagy vetélytársát, a skót Jim Clarkot - megszerezte első világbajnoki címét.

A BRM autók azonban egyre kevésbé voltak versenyképesek, Hill inkább különleges képességeinek köszönhetően végzett az összetett pontverseny második helyén 1963-ban és 1965-ben Jim Clark, 1964-ben John Surtees mögött, de 1966-ban már csak ötödik lett. A következő évben visszatért „gyökereihez”, a Lotus istállónál Clark csapattársa lett, és tevékeny részt vállalt a száguldó cirkusz világát a következő években domináló Lotus-49 versenyautó kifejlesztésében. (Szerelői és versenytapasztalatainak köszönhetően Capman szerint konstruktőrként is megállta volna helyét.) Ezzel a kocsival szerezte meg 1968-ban második világbajnoki címét, de az igazsághoz tartozik, hogy ha Clark nem szenved halálos balesetet már az idény elején, valószínűbb, hogy ő szerezte volna meg a trófeát.

A baleset Hillt sem kerülte el, 1969 októberében a Watkins Glen-i pályán autója defekt miatt a töltésnek vágódott, s mindkét térde összezúzódott. 1970 januárjában még tolószékhez volt kötve, de vasakarattal felépült és két hónappal később már versenyzett. Korábbi formáját, gyorsaságát azonban nem nyerte vissza, ezután csak egyszer győzött, többnyire a mezőnyben fejezte be a futamokat. Addig versenyzett, amíg örömét lelte benne (kritikusai szerint talán túl sokáig is), 1971-72-ben a Brabham csapatánál, majd saját istállójánál, az Embassy Hillnél.

1975 augusztusában bejelentette, hogy végleg visszavonul a versenyzéstől. Pályafutása során összesen 176 Forma-1-es Nagydíjon indult, 14 győzelmet aratott, 36-szor állhatott dobogóra, 13 rajtelsőséget szerzett és 10-szer futotta meg versenyen a leggyorsabb kört. A Monacói Nagydíjat öt alkalommal nyerte meg és megkapta a Mr. Monaco becenevet, rekordját csak 24 évvel később Ayrton Senna tudta túlszárnyalni.

A Foma-1 világán kívül is sikeres volt, 1958-tól tíz alkalommal indult a Le Mans-i 24 órás versenyen, amelyet tizedszerre, 1972-ben meg is nyert, 1966 és 1968 között háromszor állt rajthoz az indianapolisi 500 mérföldes versenyen, amelyen 1966-ban elsőként intették le. Ezzel máig ő az egyetlen, aki elnyerte a motorsportok „hármas koronáját”, a három legnagyobb presztízsű autóverseny mindegyikén diadalmaskodott.

A jóvágású, bajuszos Graham Hill vezetési stílusa intelligens, precíz és módszeres volt, leginkább nyugalma és megbízható teljesítménye, mintsem feltűnő agresszivitása tette sikeressé, mestere volt az autó beállításának és előkészítésének.

A volán mögött szigorú és céltudatos pilóta a magánéletben egyáltalán nem volt visszafogott, bohém életstílusáról legendák keringtek, bőségesen szolgáltatott témát a bulvárlapoknak. Szerette az alkoholt, a partik központja volt és - jóllehet házasember volt - nem vetette meg a szép nők társaságát, szenvedélye volt a repülés.

Visszavonulása után nem sokáig élvezhette a pihenést: 1975. november 29-én este csapata új autójának teszteléséről tartott haza egy franciaországi pályáról, amikor az általa vezetett kisgép a sötétben és ködben a repülőteret megközelítve Arkley község közelében lezuhant. Hill és vele utazó barátai életüket vesztették; a vizsgálat okként a pilóta hibáját valószínűsítette.

Hillt 1968-ban a Brit Birodalom Rendjének tiszti fokozatával (OBE) tüntették ki, 1990-ben beiktatták a Nemzetközi Motorsport Hírességek Csarnokába. Fia, Damon Hill szintén autóversenyző és 1996-ban apjához hasonlóan a Forma-1 világbajnoka lett.