Az új demokrácia születésnapja

Harminc évvel ezelőtt, 1990. május 2-án állt helyre a szovjet megszállók és magyarországi kommunista csatlósaik által 1947-ben felszámolt magyar alkotmányos parlamentarizmus jogfolytonossága. Negyvenhárom évvel korábban, május végén – Sztálin utasítására – Rákosiék piszkos puccsal kikényszerítették a Svájcban szabadságon tartózkodó Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök lemondását és emigrálását. Párt- és harcostársa, Varga Béla nemzetgyűlési elnök – a letartóztatását megelőzve – június 2-án éjjel Ausztriába menekült, majd onnan, Svájcon keresztül az Egyesült Államokba emigrált. Ott 1947 őszén a más magyar emigráns politikusokkal együtt létrehozott Magyar Nemzeti Bizottmány, majd 1956 után a Magyar Bizottság elnökévé választották. (Ezt a testületet a nyugati demokratikus államok többsége de facto az emigráns magyar kormánynak tekintette az 1970-es évekig.) Nyolcvanadik születésnapján, 1983 februárjában az amerikai kongresszus mindkét háza különleges tisztelettel örökítette meg az amerikai állampolgárságot soha fel nem vevő magyar papnak, politikusnak a szabadságért és a demokráciáért vívott küzdelemben szerzett elévülhetetlen érdemeit.

Varga Béla az újkori magyar történelemben szinte az egyetlen magas állami-közjogi méltóságot betöltő politikus, aki az emigrációból visszatérhetett a szabadságot visszanyert hazájába. Ez a kegyelem korábban Rákóczinak és Kossuthnak, később Horthy Miklósnak, Nagy Ferencnek, Kéthly Annának sem adatott meg. A 87 éves katolikus pap – akit régi barátja, idehaza és az amerikai emigrációban is hűséges harcostársa, a novemberben 98 éves korában elhunyt Horváth János „a megbékélést óhajtó jóakarat inkarnációjának” nevezett – 1990. május 2-án közvetlenül az ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás megnyitó beszéde után kapott szót az új Országgyűlés alakuló ülésén. Az 1945–1947-es Nemzetgyűlés elnöke ekkor adta vissza tisztségét a szabadon választott, szuverén, legitim magyar parlamentnek. Így fogalmazott: „1947-ben, amikor hazámat elhagytam, az országra az elnyomatás éjjele borult. A Magyar Köztársaság elnöke ez évtől kezdve nem tudta többé államfői jogait szabadon gyakorolni. Így az 1946. évi köztársaság létesítéséről szóló I. törvény 15. cikkelye értelmében mint a parlament elnökére ezen tisztség gyakorlása várt, az én kötelességemmé lett. Ez volt a magyar nemzeti alkotmány jogalapja és feladata, és a nemzet érdekében ennek szenteltem életem emigrációban töltött évtizedeit. A mai nappal ez a korszak lezárult. Az általam viselt tisztet visszaadom a magyar nép szuverenitása birtokosának, a magyar parlamentnek. Így érkeztem ide, így jutottam haza életem nyolcvannyolcadik évében, így érkezik a magyar nemzet az ország második évezredének küszöbére. Isten áldja meg Magyarországot, Isten áldja meg a parlamentet!”

Varga Béla hazatérése és az Országházban elhangzott, valóban történelmi felszólalása állította helyre szimbolikusan, de ténylegesen is a jogfolytonosságot az 1945-ben és az 1990-ben szabadon megválasztott népképviseleti parlament között, tágabb értelemben pedig a kommunista diktatúra előtti és utáni szabad, demokratikus Magyarország között. Igaz, 1990 májusában még itt voltak az „ideiglenesen” (majd’ fél évszázadig) hazánkban állomásozó szovjet csapatok, csak a következő év júniusában vonultak ki teljesen Magyarországról, de ahogy Kéri Kálmán ny. tábornok, az Országgyűlés korelnöke harminc éve elmondott beszédében hangsúlyozta: „…bár itt vannak még szovjet csapatok, de én azt hiszem, hogy a megszállás ténye, mint olyan, nem áll fenn.”

A Recski Szövetség alapító elnöke, a Magyar Demokrata Fórum országos listájáról mandátumot szerző 89 éves politikus az új Országgyűlés előtt álló feladatokról ezeket mondta: „Itt állunk súlyos gazdasági, politikai, mondhatnám, lakossági létszám tekintetében is egy rendkívül kritikus helyzetben. Legyen szabad csak azt mondanom, kis nép vagyunk, talán tizenötmilliónyian. Ebben a kis országban azonban csak tízmilliónyian. De azt is figyelembe kell vegyük, hogy mindig fogyunk. Hát, ha nem olyan helyzeteket teremtenek Önök, kedves képviselőtársaim, hogy a magyar anyák érdemesnek tartsák, sőt kötelességüknek, hogy szüljenek, akkor mindig rosszabb-rosszabb helyzetbe kell kerüljünk, itt, ezen
a Kárpátok közötti területen. Tehát a népesség kérdése egyike a legfontosabb feladatainknak! Adósságunk van – mindannyian tudjuk. De tudnunk kell azt is, hogy ezt egyszer ki kell fizetni. Először a kamatot, azután a tőkét. De miből? Csak amit magunk megtermelünk! Tehát meg kell tanulnunk jobban dolgozni! Mert ma a munka által létesített tőke
a legjobb fegyver e Föld kerekségén. De hát csak úgy dolgozni? Ehhez az is kell, hogy egyetértés legyen ebben a népben, ne legyenek különbségek, és hagyjuk már el a vallási, a faji és Isten tudja micsoda különbségeket, a származásit, az osztálykülönbséget, mert egymásra vagyunk utalva ebben a nyomorúságban, amelyből ki akarunk jutni. Ehhez barátokra van szükségünk. Igen, nagyhatalmakra is és kishatalmakra is, többek között a szomszé­dainkra is. Hiszen velük együtt élünk a Kárpát-medencében. (…) Büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk, ezer éve élünk itt, és sok-sok pusztítást, katasztrófát megélt ez a nép, de mindenkor tudott újat teremteni, és most is az kell, és megbékélés kell itt az országon belül is, amelynek egyik feltétele, hogy akik az elmúlt években jogtalanságokat szenvedtek, azok erkölcsi és anyagi jóvátételben részesüljenek.”

Az új Országgyűlés alakuló ülésén választotta meg tisztségviselőit: az elnököt, az alelnököket és a jegyzőket. Bár a házelnöki tisztségre való jelölési jog a legnagyobb képviselőcsoportot, vagyis az MDF-et illette meg, a közvetlenül az ülés előtt megkötött MDF–SZDSZ-megállapodás értemében SZDSZ-es képviselőt, Göncz Árpádot javasolták erre
a tisztségre, aki megválasztásával ideiglenesen (három hónapig) a köztársasági elnök feladatait látta el. A házelnöki teendőket az első alelnökké választott MDF-es Szabad György vitte, aki Göncz államfővé választása után lett de jure is az Országgyűlés elnöke.

A két legnagyobb párt április végén aláírt megállapodása olyan kényszerű, ámde észszerű kompromisszum volt, ami biztosította az ország kormányozhatóságát. Részben azzal, hogy kiiktatták az 1989. októberi alkotmánymódosításban benne maradt alkotmányerejű törvény fogalmát, és helyette taxatíve felsorolták azokat az alapintézményeket és alapjogokat, amelyek törvényi szabályozásához minősített, kétharmados többség szükséges.

A megállapodás II. számú melléklete összesen húsz kétharmados törvényt tartalmazott, így a paktum széles körben meghagyta a szemben álló erők konszenzusát kikényszerítő szabályt, az ellenzéki vétó lehetőségét. A megállapodást aláíró SZDSZ-vezetők kötelezték magukat, hogy „az ellenzék részére a kivételes közjogi megoldással teremtett többletjogokat nem fogják visszaélésszerűen gyakorolni és a kormányzati munka akadályozására felhasználni”. Mégis nem sokkal később – és gyakorlatilag az egész parlamenti ciklus alatt – pont ezt tették a köztársasági elnökkel karöltve.

Épp ezért volt nagy jelentőségű a kormányzás stabilitása szempontjából a miniszterelnök alkotmányos jogállásának megerősítése. Antall Józsefnek sikerült keresztülvinnie, hogy a kormány megválasztása egyedül a miniszterelnök személyére vonatkozik, a minisztereket pedig a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. Ez azt jelenti, hogy (egyébként mind a mai napig) a kormány minisztereinek kiválasztása és menesztése is közjogilag – még ha formailag az államfő közbeiktatásával valósul is meg – a mindenkori kormányfő diszkrecionális joga. A kormány tagjait a parlament nem választja meg (azaz nem szavaz róluk), és nem válthatja le, ők kizárólag a miniszterelnöknek tartoznak politikai felelősséggel. A miniszterelnök parlamenttel szembeni és kormányon belüli súlyát növelte a (német mintát követő) konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetése is, ami azt jelenti, hogy a képviselők abszolút többsége egyetlen szavazással dönt a hivatalban levő miniszterelnök ellen benyújtott indítványról és a helyére állítandó jelölt személyéről, s ez nyilvánvalóan megnehezíti a mindenkori kormányfő leváltását.

Az MDF–SZDSZ megállapodást egyik részről Antall József pártelnök, Balsai István, Kónya Imre, Kutrucz Katalin és Salamon László, a másik részről Kis János pártelnök, Pető Iván és Tölgyessy Péter írta alá április 29-én. A paktumot akkor és azóta is sokan kritizálták. Egyesek még mindig meg vannak győződve arról, hogy a rendszerváltozás kisiklásának, a Nyugathoz való felzárkózásunk késlekedésének ez volt az egyik fő oka. A vádak szerint a két nagy párt közötti kompromisszum nem volt elkerülhetetlen, Antall a saját pártja háta mögött, titokban kötött alkut a liberálisokkal, Antall külső, nagyhatalmi nyomásnak engedett, a negyedik vádpont pedig a politikai haszontalansága, „működésképtelensége” miatt marasztalta el a paktumot.

Ugyanakkor az elmúlt évek során többen megpróbáltak leszámolni a „paktum” fantomizálásával, például Kulin Ferenc, az MDF egykori elnökségi tagja, aki a VERITAS Füzetek sorozatban 2016-ban megjelent politikai esszéjében amellett érvelt, hogy ezt a megállapodást ugyanazok a világhatalmi erőviszonyok kényszerítették ki, amelyek az MDF és az SZDSZ felmorzsolódásának is okai voltak, s amelyek a politikai színpad átépülése után is működnek, méghozzá kíméletlenebb küzdelmet vívva egymással, mint a rendszerváltozás kezdetén. Szerinte a népi-nemzeti és a polgári-liberális irányzatok küzdelmében „nem társadalompolitikai programok, hanem a nagyhatalmi erőviszonyokhoz való alkalmazkodás nemzetpolitikai megfontolásai ütköztek meg egymással”.

Akár így, akár úgy, a két nagy párt megállapodása alapján megkezdődött a magyar parlamentáris demokrácia működése 1990 májusában. Az alakuló ülésen Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnökként az első szabad választáson győztes MDF elnökét, Antall Józsefet kérte fel kormányalakításra, és húsz nap múlva, május 23-án az új miniszterelnök és hárompárti koalíciós kormányának tagjai az Országházban letették az esküt.”