A vasfüggöny lebontása

Néhány nappal a német fegyverletételt követően, 1945. május 12-én Churchill brit miniszterelnök elküldte Truman amerikai elnöknek híres táviratát, amelyben először írta le a vasfüggöny (iron curtain) kifejezést. Mint írta, mély aggodalommal tölti el az európai helyzet, mert: „Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk. Nemigen lehet kétséges, hogy a Lübeck–Trieszt–Korfu vonaltól keletre eső térségek teljesen az oroszok kezére kerülnek… ” Churchill a Vörös Hadsereg közép-európai térhódítását azért tartotta különösen aggasztónak, mert mindenhol megjelenik majd az orosz hatalom. A brit politikus 1945 májusában (már későn) jól látta, hogy Szovjet-Oroszország megvetette a lábát Európa szívé­ben s ez „végzetes fordulat volt az emberiség számára”. Azt azonban nem ismerte (f)el, hogy Franklin Delano Roosevelt mellett éppen őneki volt a legnagyobb felelőssége abban, hogy a nyugati szövetségesek a hitleri Harmadik Birodalom ellen összefogtak a másik ördögi hatalommal, s ennek következtében tudta Sztálin elfoglalni, majd rabságba és nyomorba dönteni Európa keleti felének népeit.

A vasfüggöny nemcsak politikai, ideológiai, gazdasági, társadalmi, kulturális értelemben vágta ketté a kontinenst, választotta el egymástól majdnem fél évszázadig a megszállt-gyarmatosított Kelet- és a szabad Nyugat-Európát, hanem fizikailag is. A köztudatban az 1961 augusztusában felhúzott berlini fal volt – s maradt máig – a több ezer kilométeres vasfüggöny legfőbb és legabszurdabb szimbóluma, amelyről az NDK-s diktátor, Erich Honecker 1989 elején azt nyilatkozta, hogy még ötven vagy száz év múlva is állni fog, de amely tíz hónappal később ledőlt. Európa keleti felén voltaképpen csak ekkor ért véget a második világháború, s ezt követően a szovjet csapatok kivonultak az 1944–45-ben megszállt valamennyi közép- és kelet-európai országból.

Helmut Kohl német kancellár 1989 decemberében Budapesten kijelentette: „Magyarország verte ki az első követ a berlini falból.” Arra utalt, hogy a magyar kormány a nyugati határ keletnémet menekültek előtti megnyitásával (1989. szeptember 11-én) indította el a lánc­reakciót, aminek következtében néhány hónap leforgása alatt kártyavárként omlottak össze a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák, s 1990-ben újraegyesülhetett a háború után kettészakított Németország. Hogy végső soron melyik volt „az első kő a berlini falból”, az persze nézőpont és megítélés kérdése, hiszen a magyarországi vasfüggöny lebontása is hosszabb folyamat eredménye volt.

A magyarországi moszkovita kommunisták 1947–48-ra kiépítették a totális diktatúrát, s ennek fontos eleme volt az országhatárok szigorú ellenőrzése, a nyugati (osztrák) és a déli (jugoszláv) határ teljes lezárása. Több, fokozatosan szigorító intézkedés – köztük az Ausztriával a két világháború között aláírt kishatárforgalmi egyezmény egyoldalú felmondása – után a párt Rákosi által vezetett Államvédelmi Bizottsága (Kádár János belügyminiszter javaslatára) 1948 decemberében döntött a mélységi határvédelem kialakításáról, drót­akadályok, őrtornyok és aknamezők telepítéséről. Egyúttal a büntető törvénykönyv módosításával jelentősen szigorították a tiltott határátlépésre előírt büntetési tételeket. Az 1949-es évben a honvédség műszaki egységei a teljes osztrák (és jugoszláv) határon kiépítették a szögesdrótkerítést és az aknazárat, s a határ és a tizenöt kilométer széles határövezet őrizetét 1950 elejétől átvevő ÁVH határőrei szigorú tűzparancsot kaptak a határzárat mindkét irányból átlépni próbálókkal vagy azt megközelítőkkel szemben. Ami azért is abszurd volt, mert a határ túlsó oldalán fekvő ausztriai terület – Burgenland – egészen 1955-ig szintén szovjet megszállás alatt volt. Az osztrák államszerződés hatályba lépését követően a magyarországi kommunista vezetés – természetesen a Kreml engedélyével – döntést hozott a nyugati határon levő műszaki határzár (a „vas­-
függöny”) felszámolásáról. Miután 1956 szep­temberére a teljes osztrák határszakaszon eltávolították az aknamezőt és a drótsövényt, október 23-a és még inkább a november 4-i második szovjet intervenció után a magyar menekültek tízezrei akadálytalanul jutottak át Ausztriába.

A forradalom és szabadságharc leverése után már 1956 decemberében megkezdődött a szigorú határőrizet visszaállítása és a szovjet bábkormányt (FMPK) vezető Kádár 1957 elején bejelentette, hogy ismét műszaki zárat létesítenek a nyugati határ mentén. A Honvédelmi Tanács (Kádár, Biszku, Münnich, Révész Géza, Apró Antal) döntése nyomán 1957 nyarára az osztrák határ teljes hosszában visszaállították a vasfüggönyt (kétsoros tüskésdrót kerítés, háromsoros dróthenger, több százezer gyalogsági taposó- és érintőaknából telepített aknazár). Később, az 1960-as évek második felében – osztrák nyomásra – a Kádár-rezsim fokozatosan felszámolta a sok (köztük osztrák) ártatlan ember életét kioltó aknamezőt. Helyette lényegesen „humánusabb” elektromos jelzőrendszert telepített, s ezzel párhuzamosan könnyíteni kezdett a legális ki- és beutazás szabályain, illetve feltételein.

A magyarországi vasfüggöny négy évtizedes története az „annus mirabilis”-nek (csodálatos év) nevezett 1989-es esztendőben ért véget. Miután a nagyrészt a szovjetunióbeli, Gorbacsov által irányított reformok („glasznoszty” és „peresztrojka”), és a magyar gazdaság és társadalom mélyülő válsága következtében felgyorsult a kommunista pártállami rendszer eróziója, 1989 tavaszán-nyarán megkezdődött a békés, tárgyalásos rendszerváltoztatás folyamata. Ekkor került napirendre a hidegháború anakronisztikus, barbár rekvizitumának számító vasfüggöny végleges eltávolításának kérdése is. Ami azért is idejétmúlt volt, mert a magyar kormányzat 1988 elején bevezette a bárhová szabad utazást biztosító világútlevelet. Ennek birtokában 1988. november 7-én, a „nagy októberi szocialista forradalom” ünnepén (ami hazánkban utoljára volt munkaszüneti nap) magyarok százezrei léptek át az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel az osztrák határon, hogy – az egyéni valutaellátmányt és vámmentességet családilag összevonva – megrohamozzák a határ menti üzleteket Gorenje hűtőládáért, Grundig videomagnóért, Commodore 64 számítógépért, a fiatalok körében hőn vágyott walkmanért és más divatos nyugati fogyasztói cuccért. Sokak szerint a vasfüggöny de facto már ekkor megszűnt.
Miután az MSZMP legfelső vezető testülete 1989 februárjában elfogadta „a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek között történő megosztását” és a többpártrendszerre történő fokozatos átmenetet, a Németh Miklós vezette kormány utasítására május elején megkezdődött és július végére befejeződött a magyar–osztrák határon a műszaki zár (az elektromos jelzőrendszer) fizikai elbontása. Egyúttal augusztus 1-jétől véglegesen megszűnt a két kilométeres határzóna, amely a lebontott műszaki zár és a tényleges államhatár között húzódott. A korabeli politikai PR és „látványpékség” érdekes epizódja volt, hogy június 27-én Sopron mellett egy rövid szakaszon vadvédő hálóból újjáépítették a „vasfüggönyt” azért, hogy azt Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a nemzetközi sajtó tudósítóinak jelenlétében közösen, jelképesen átvághassa. Ebben a történelmi pillanatban lehetőség nyílt arra, hogy – mint 1848–49-ben vagy 1956-ban – kis időre ismét Magyarország alakítsa Európa sorsát. A szeptember 11-i történelmi határnyitás szerencsés kimenetelű előjátéka a harminc évvel ezelőtt, Sopron közelében megrendezett Páneurópai Piknik lett.

A sorsfordító esemény legfontosabb előzménye az volt, hogy 1989 nyarán keletnémet állampolgárok tízezrei érkeztek Magyarországra formálisan vakációzás céljából, de azzal a valódi szándékkal, hogy nem térnek haza az NDK-ba, hanem – mint politikai menekültek – Nyugatra távoznak. Ez irányú reményüket megalapozta egyrészt az, hogy Magyarország 1989 tavaszán csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz, másrészt pedig a műszaki zár éppen a nyári hónapokban szűnt meg a magyar–osztrák határon. Ugyanakkor nem volt ismert a magyar kormány szándéka, amely roppant kényes helyzetbe – két tűz közé – került, mivel egyik német állammal sem kívánt konfrontálódni, de a keletnémet menekültek tömegeivel sem tudott (volna) mit kezdeni.

Ebben a helyzetben egy civil kezdeményezésű esemény felgyorsította a történéseket. Június 20-án Habsburg Ottó EP-képviselő, a Páneurópa Unió elnöke Debrecenben tartott előadást, ahol a helyi MDF-szervezet vezetői vele együtt elhatározták, augusztus 19-én pikniket szerveznek a nyugati határszélen, hogy megünnepeljék a vasfüggöny lebontását. Az ötletet felkarolták a soproni MDF-esek és más ellenzékiek is, akik azt kiegészítették a demonstratív határnyitás gondolatával. A kormány vezetőivel (Németh Miklós, Pozsgay Imre) és a határőrséggel történt megállapodás szerint augusztus 19-én 15 és 18 óra között Soprontól északra, a Sopronkőhida és a burgenlandi Szentmargitbánya közötti régi pozsonyi országúton levő, használaton kívüli határátkelőn az útlevelek felmutatásával mindkét irányból szabadon át lehetett menni a szomszéd országba.

A Páneurópai Pikniket szervezők családias hangulatú békés demonstrációra készültek, de időközben a budapesti táborokban és a nyugatnémet követségen tartózkodó keletnémet menekültek körében elterjedt egy térképet tartalmazó német nyelvű szórólap, amely – tévesen – útlevél nélküli határátlépés lehetőségét tartalmazta. Délután három körül hirtelen több száz NDK-s állampolgár jelent meg a piknik helyszínén, és elsöprő lendülettel áttört a határon. Róka István egykori határőr alezredes így emlékezett vissza: „A tervezett határnyitás előtt néhány perccel azt tapasztaltuk, hogy a helyszíntől mintegy száz méterre már rendezett sorokban elindultak az emberek a kapu irányába. Akkor már látható volt, hogy egy határozott és elszánt embercsoport halad a határ felé. Az elszánt embertömegben elöl kemény, kisportolt férfiak haladtak, középen mentek a nők és a gyerekek. Egyszer csak leblokkolt a tömeg, megálltak, majd egy pezsgődurranás hallatszott, ami valószínűsíthetően azt jelezte: akkor most meglódulunk. És valóban, a mi oldalunkon, ahogy a gyorsvonat jön, úgy sodorta el pillanatok alatt a tömeg az útlevélkezelőket, szakították át egyetlen lendülettel a kaput. Fegyverünk volt ugyan, de a tűzparancs akkor már nem volt érvényben…

A több mint hatszáz keletnémet menekülő nagy szerencséjére. De két nap múlva, augusztus 21-én Kurt-Werner Schulznak nem volt szerencséje – a 36 éves keletnémet építész élettársával és kisfiával a Kőszeg melletti Peresznye határában próbált átjutni a határon késő este, de észrevették őket. Schulz dulakodni kezdett az őt feltartóztató magyar határőrrel, akinek fegyvere véletlenül elsült, és halálosan megsebesítette a német férfit. Ő volt a négy évtizedes magyarországi vasfüggöny utolsó áldozata… Három hét múlva, szeptember 11-én nulla órától kezdve az NDK-állampolgárok már szabadon eltávozhattak Magyarországról Ausztriába és onnan Nyugat-Németországba. A berlini fal novemberi leomlásáig több mint ötvenezren éltek a lehetőséggel.