Kádár, a magyar Káin

Talán nem túlzás, ha azt állítom, a magyarországi kommunista terror atyjához, Kádár Jánoshoz képest a bibliai Káin csak korának egy szimpla gonosztevője volt. Kádár ’56-ban a szovjet katonai beavatkozás után a Minisztertanács elnökeként rideg számítással, előre megfontolt módon indította meg brutális megtorlógépezetét, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Julius Jacob von Haynauét is túlszárnyalta. Káin újból megölte Ábelt, a 301-es parcellában a gyűlölet és az ostoba harag tobzódott ’56 hőseinek holtteste felett. Kádárt semmi sem tántorította el bosszújának parttalan, korlátlan perverzióként történő kiélésétől. Önön borzalmaiban kéjelegve hajtotta végre bosszúhadjáratát. A borzalmas események után mártír Ábeljeink vére évtizedekig az égre kiáltott, mert holtukban sem lelhettek nyugtot abban a rongylelkű, gyűlölködő, a kegyeleti jogot lábbal tipró, istentagadó bolsevik diktatúrában. Napjainkban kísért a múlt, mert a Tisza szimpatizánsok, ugyan egyelőre csak színpadon és performanszokban, de ugyanazt játszák el, mint a bolsevik szellemi elődeik annakidején a valóságban.

Kádárral kapcsolatban a tények nem hazudnak. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau kevesebb mint százötven embert végeztetett ki, és ezer-kétezer ember kerülhetett börtönbe. Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári–káini vérengzés idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma söpört végig az országon. Kádár eszelős túlbuzgósága még a nem éppen úri lelkületükről híres szovjet vezetőket is sokkolta. Ráadásul ez ellentétben állt a Nyugattal akkor megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel is. Ezért a szovjetek 1957-től már nem erőltették az akasztásokat. Kádárék mégis mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Úgy gondolták, ha másból nem tudnak, legalább gazemberségből mindenképpen jelesre akarnak vizsgázni. Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó bevallani Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Még 1970-ben is, amikor a közvélemény úgy tudta, hogy már senki sincs börtönben a szabadságharcosok közül, akkor szabadultak ki az utolsók, köztük Wittner Mária, aki sajnos már nincs közöttünk.

A kivégzettek egy részét jeltelen sírokba, végtagjaikat drótokkal összekötözve, ócska kátránypapírba göngyölve, arccal a sírgödör alja felé, mint az állatokat, úgy kaparták el. Micsoda aljas, elvetemült ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat egyáltalán képes legyen valaki kigondolni, nemhogy még véghez is vinni! Mindez egy hátborzongató és szörnyűséges káini vérfürdő volt. Azonban nemcsak az életüktől, hanem méltóságuktól és személyiségüktől is meg akarták fosztani őket. Sőt még a megemlékezés lehetőségét is el akarták venni a hozzátartozóktól. Az emberi méltóság sérthetetlensége és annak védelme nem szűnik meg a halállal. A kegyeleti jog az emberi méltósághoz való jog részeként érvényesül, az emberi méltósághoz való jog részleges továbbélését jelenti a halál bekövetkezte után is. Semmilyen más jog nem adhatott felhatalmazást Kádárék kegyeletsértéseire. Semmilyen más jog nem adhatott felhatalmazást a hazai és a nyugati baloldalnak arra, hogy Charles Kirk amerikai konzervatív aktivista meggyilkolásán élcelődjenek, gúnyolódjanak. Minden civilizált ország jogrendszere deklarálja, minden más jog, illetve alapjog az emberi méltósághoz való jog mögött következik a sorban. A bolsevikok azonban sohasem tartoztak a civilizált emberek közé. Elég, ha ránézünk a mai korcs DK-s vagy tiszás mozgalmár szellemi utódokra.

A hősök holttestének meggyalázása azonban túlmutatott az egyén emberi méltóságának megsértésén. Ugyanis Kádár az egész magyar nemzetet akarta méltóságában megalázni. Az egész baloldali ideológia gyökerébe van oltva az erőszak, a jogtiprás, az emberi méltóság tiszteletének hiánya. Láthatóan nincs semmi különbség az ’56-os istentagadó bolsevik hóhérok és a mai keresztényellenes baloldali ellenzék „problémamegoldó gondolkodásmódja” között. Ennek lehettünk tanúi tizenkilenc évvel ezelőtt is, ’56 ötvenedik évfordulóján. Miközben a Rákóczi úton Gyurcsány rendőrei embereket vertek, ujjakat és bordákat törtek, szemeket lőttek ki, idős néniket bántalmaztak, a Kossuth téren a bolsevikok utódai ünnepi tűzijátékkal szórakoztatták magukat. Mindezt megelőzően pedig az elhíresült balatonőszödi beszédben oly ocsmány, undorító, továbbá az országot lealacsonyító kifejezéseket használt Gyurcsány Ferenc, amire csak egy vérbolsevik képes. Ami engem akkor nagyon elszomorított, az az, hogy abban a körben számos hölgy képviselő is jelen volt, de egyikben sem akadt annyi jó érzés, hogy felemelje a szavát a parlagi, lealjasult kifejezésekkel szemben. Nevetgélve végighallgatták, de ma már nem csodálkozom ezen, hiszen ők is bolsevikok voltak. Ennek lehetünk tanúi napjainkban, amikor is eluralkodik a tiszás mozgalmárok erőszakkultúrája, részükről a gyűlölet és a verbális agresszió új szintet lépett. Kádár, alantas céljai elérése érdekében a családi, baráti körhöz tartozókat sem kímélte. Kevesek előtt ismert, hogy Kádár volt a „keresztapja” ifjabb Rajk Lászlónak, de ez egyáltalán nem zavarta őt abban, hogy sztálinista belügyminiszterként 1949-ben segédkezet nyújtson legjobb barátja, Rajk László koncepciós peréhez, majd kivégzéséhez.

Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt tételezzük fel, ahogyan Káint a rettegése Ábel meg­gyilkolása után szinte az őrület örvényébe taszította, úgy Kádárnak Nagy Imre kivégzése alapozta meg azt a súlyos lelkiismeret-furdalást, amely halála előtt még az elméjét is megroppantotta. Pedig Nagy Imrét és társait nem lett volna „kötelező” kivégezni 1958-ban. A szovjetek többször el is halasztatták Kádárral a pert. Azonban ez az ügy Kádár hitvány, személyes, káini bosszúja volt, többek között azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani a kormányfői tisztségről, mert Nagy Imre jobb volt nála, mert morálisan felette állt. Meg persze azért is, mert Kádár betegesen mindaddig veszélyben érezte életét és árulással megszerzett illegitim hatalmát, ameddig Nagy Imre életben volt. Nagy Imre halálba küldése után egy olyan káini figura vált belőle, akinek legnagyobb félelme pont az volt, amit ő maga követett el: az hogy megölik. Élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt Nagy Imre nevét, mindig csak „arról az emberről” beszélt. Utolsó, egyórás, zavaros, nehezen követhető beszédéből kiderült, hogy Kádárnak Nagy Imre kivégzése élete végéig tartó súlyos és nyomasztó lelki tehertételt jelentett.

A sors azonban nem volt tekintettel a hóhér lelkületű kommunista vezér lelkiállapotára, mert úgy rendelte, hogy élete utolsó napjaiban még látnia kellett azt a történelmi igazságtételt, amelynek során Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén az áldozatokat a legnagyobbaknak kijáró tisztességgel egy egész nemzet tiszteletadása búcsúztatta. A sorsnak még arra is volt gondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság azon a napon hirdesse ki Nagy Imre és társai rehabilitációját, amely napon halálba küldőjük eltávozott az élők sorából. Azonban még holtában sem találhatott az anyaföldben nyugalomra a hazaáruló, hiszen 2007. május 2-ára virradóra Kádárnak a Fiumei úti sírkertben található síremlékét feltörték, és a sír fedőlapjára festékkel a „gyilkosok 56” feliratot fújták. Talán meg is nyugodhatnánk, hogy napjainkra végleg eltűntek a kommunisták. Nevükben talán igen, de szellemiségükben egyáltalán nem. Mint búvópatak, sokáig lappangott, most pedig újfent támad, és mára ez az erőszakos, gőgös, a másként gondolkodókat akár fizikailag is eltiporni akaró szellemiség eluralta nemcsak Brüsszelt, hanem az általa támogatott baloldalt is. Nem véletlen, hogy Brüsszellel kapcsolatban mostanság a régi, a hírhedt bolsevik agytröszt nevével fémjelzett Brezsnyev-doktrína jut az eszünkbe.

A Szovjetunió virágkorában, a Brezsnyev-doktrína értelmében bármelyik szocialista ország belügyeibe be lehetett avatkozni a kommunista hatalom megvédése érdekében. Vagyis a beavatkozás nem volt más, mint az állami szuverenitás korlátozásának ideológiája. Brüsszel ugyanilyen típusú doktrína mentén akar ma velünk szemben eljárni, szankcionálni, büntetni. Ahogyan a szovjetek betörtek ’56-ban Budapestre, majd ’68-ban Prágába, semmibe véve az országok szuverenitását, önrendelkezési jogát, most Brüsszel akar rendelkezni felettünk és helyettünk arról, kiket engedjünk be országunk területére, hogyan neveljük gyermekeinket és miként gondolkodjunk a család fogalmáról, vagy a házasságról, és a háborúról meg a békéről. Akkor a Brezsnyev-doktrína alapján képmutató módon baráti segítségnyújtásra hivatkoztak, ma álszentül a jogállamisági követelmények érvényesítésére. A szovjet segítségnyújtásnak az volt az ismérve, hogy senki sem kérte, de jött. A brüsszeliták szándékolt beavatkozása is ilyen: senki sem kéri, mégis ránk erőltetnék a jogállamiság köntösébe bújtatott liberálglobalista értékdiktatúrát.

Ötvenhatban sem hunytunk szemet efölött, most sem hagyjuk. Mártírjaink véráldozata nem volt hiábavaló. Csak mi tehetjük hiábavalóvá, ha nem ragaszkodunk azokhoz az eszmékhez, azokhoz az értékekhez, amiért az életüket adták, ha feladnánk az országunk szuverenitását, ahogyan ezt szeretnék némelyek.

A szerző jogász.