Az európai hatalmak és az Egyesült Államok mögött meghúzódó szemléletbeli különbség nyilvánvaló volt az augusztus 18-i washingtoni tárgyalásokon. Mélyreható, eltérő globális érdekek húzódnak meg az Atlanti-óceán két fele között. Bár a tárgyalások szívélyesek voltak, és történtek előrelépések, azért maradtak fenn erős nézeteltérések is az Egyesült Államok és európai szövetségesei között. Az egyik, hogy Washington nem részletezte azokat a biztonsági garanciákat, melyeket Trump elnök többször megemlített Ukrajna jövőbeli integritását illetően, bár Európa szeretett volna konkrétumokat erre vonatkozóan. A másik a tűzszünet szükségessége volt, melyre Trump elnök európai kollégáival, különösen Merz német kancellárral szemben, nem tekint feltételként egy békeszerződés eléréséhez. Nem képezte a mostani tárgyalások részét, azonban az Oroszország elleni szankciók kiterjesztése és fenntartása sem biztos, hogy egyetértést szülne az Atlanti-óceán két oldalán.
E rövid értekezés elején szándékosan európai hatalmakat és nem EU-t írtam – Ursula von der Leyen bizottsági elnök szerepe ugyanis a tárgyalásokat illetően inkább szimbolikus volt, ezt tükrözte visszafogottsága is. Most nem Brüsszel volt jelen a Fehér Házban, hanem Európa „kemény magja”, a régi nagyhatalmak képviselői: Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, támogatva olyan erősen exponált országok által, mint Olaszország és Finnország. Talán csak Lengyelország hiányzott a csoportból az Ukrajnát erősen támogató európai országok közül. Ez az új Concert of Europe a hatalmi egyensúlyt próbálja fenntartani Oroszország ellenében további amerikai segítséggel. És amikor biztonsági garanciákról tárgyalnak, akkor nem csak Ukrajna területi épségét szeretnék biztosítani, hanem az egész európai kontinensét, hiszen a megbeszéléseken jelenlevő európai országok egyike sem bízik Oroszország békés szándékában az öreg kontinenst illetően (ahogy sok más ország sem Európán kívül). Itt jelenik meg az a nagyfokú szemléletbeli különbség, mely az Egyesült Államok és Európa között húzódik és nehezen áthidalható. Az ukrajnai háború és a korábbi hasonló történelmi tapasztalatok Oroszországot több mint nemkívánatos partnerré tette az európai többség számára, két semleges országot pedig még a NATO-hoz is odatolt.
Trump elnök különösen bonyolult dilemma elött áll: stratégiai érdeke, hogy a számára „kisebbik rosszat”, Oroszországot hosszú távon megpróbálja leválasztani Kínáról, hiszen amennyiben a két ázsiai hatalom egymásra talál, az rendkívül komoly biztonsági kihívás elé állítaná Washingtont. Ugyanakkor mindezzel párhuzamosan Ukrajna védelme és Washington elkötelezettsége európai és NATO-béli szövetségesei felé keményebb fellépést kívánna meg Moszkva ellen. Az amerikai stratégiával szemben viszont Európa számára nagyobb kihívást jelent az Oroszország képviselte veszély, mint Kína, és nehezen tudja megérteni Trump feltételes lépéseit az ukrán (és európai) védelem és függetlenség garantálását illetően.
A fentiekből kiindulva Trump elnök továbbra is a „jó rendőr” szerepét venné magára Moszkvát illetően, és Európát hagyná meg a rossz rendőrnek, bár az általa említett biztonsági garanciákkal megtámogatva.
Európa szemszögéből nézve sikeres és nagyon fontos volt az az együttműködés, melyet az öt, a Fehér Házi tárgyaláson jelenlevő ország véghez tudott vinni – még ha az európai siker nem is az Európai Unió sikere. A NATO főtitkárának jelenléte is csak tovább erősítette a kapcsot Washington és az európai hatalmak között. Ahhoz azonban, hogy ez az európai együttműködés hosszantartó pozitív eredményeket biztosítson, az európai hatalmaknak mélyen a zsebükbe kellene nyúlni, és kivenni részüket a kontinentális biztonság megerősítésében. Ezt már Washington is felismerte Trump elnökké választásával, és ezirányba kezdte el terelni az európaiakat (lásd JD Vance alelnök müncheni beszédét), hogy minél inkább ők maguk fedezzék a kontinens védelmi költségeit. Oroszországgal szemben is.
A szerző a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója
