Álomgyilkosok

Nagyon közel állnak hozzám a sportfilmek, különösen azokat szeretem, amelyek igaz történetet dolgoznak fel. Ilyen alkotás a 2016-os Race - A legendák ideje is. A történet a legendás Jesse Owensről és az 1936-os berlini olimpián való szerepléséről szól.

Nagyon megragadott a téma, és a megvalósítás is kifejezetten jól sikerült. A készítők sok, izgalmas társadalmi kérdést vetettek fel, és reflektáltak rájuk Jesse Owens történetét felhasználva. Sok nagyon jó mozzanatot ki tudnék emelni, de volt egy, ami megragadta a figyelmemet. Owens fekete volt, ami a harmincas évek Amerikájában nem számított éppen előnynek. A tehetségével viszont ki tudta vívni az emberek elismerését. Van egy rész, amikor Owens arról beszél, hogy azért szereti leginkább a futást, mert ekkor nem számít semmi. Nem érdekes a bőrszíne, csak ő van és a pálya. Aztán pedig az eredmény, amely magáért beszél. Ez nagyon igaz. A sport ettől anynyira csodálatos: mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a háttere, a bőrszíne, csak és kizárólag a teljesítménye számít. Csak az a fontos, mennyit dolgozott, és a tehetsége, alázata által mit ért el. Tudták ezt 1936-ban, de megdöbbentő módon elfelejtették 2022-ben.

Manapság már ott tartunk, hogy valami eszement, normalitásellenes világképnek eszközévé akarják tenni a sportot. Ennek szellemében magukat éppen nőnek képzelő, férfiként leszerepelt sportolókat raknak be a nők közé, ezzel a szebbik nemet teljesen hátrányba hozva, és a teljesítményüket semmibe véve. Teljesen mindegy, hogy az adott hölgy milyen munkát tett bele az addigi pályafutásába, és az se érdekel senkit, hogy fizikailag nagyon nem egyezik meg egy nő és egy férfi testfelépítése, a lényeg az, hogy legyünk mindenki agybajára érzékenyek.

Nem amiatt válik valaki elismertté, mert jól teljesített a sportágában, és valami legendásat alkotott, hanem azért, mert ő az első transzolimpikon. Ennyi már elég. Mint ahogyan azt is feltétlenül ki kell emelni, ha valaki meleg, mert nyilván ennek is marha sok köze van a teljesítményéhez. Meg annak is, ha térdepel a pályán, mert annyira elfogadó és toleráns, hogy muszáj ezt mindenképpen kifejeznie. Szivárványos karszalagban kell parádézni, mert ettől is több lehet egy sportoló. Sokkal fontosabb ez, minthogy a kapus kivédi-e a labdát, igaz? Mintha ettől több és jobb lenne másoknál. Teljes agybaj az egész, ami tönkrevágja a sportot, a fair play szellemiségét, most pedig egy újabb állomáshoz érkeztünk.

Ez az új felháborító, képmutató szemétség számomra különösen fájdalmas, mert az általam imádott sportágat, a teniszt érinti. Április végén robbant a hír, hogy kitiltják Wimbledon zöld gyepéről az orosz és a fehérorosz teniszezőket, megfosztva őket az egyik legrangosabb Grand Slam-versenyen való részvételtől. Aztán annyival árnyalták a képet, hogy Elina Szvitolina ukrán teniszezőnő bedobta a nagyon okos tervet: kérdőívet töltetnének ki az orosz és fehérorosz teniszezőkkel arról, hogy mit gondolnak a háborúról. Még kérdéseket is raktak össze, és ha jól felelnek ezekre, akkor talán indulhatnak. Maradjunk annyiban, hogy ez már tényleg a teljes agybaj állapota, és ha felidézem a már említett Jesse Owenst és az 1936-os berlini olimpiát, akkor bizony azt kell mondanom, hogy ennek az elborult liberálbolsi, woke- meg érzésekről papoló ideológia képviselői semmiben sem különböznek Hitlertől és a többi náci vezetőtől.

Először a sport részévé tették a politikát azzal, hogy oda nem illő témákat, jelképeket használtak, és ezek alapján különböztettek meg egymástól sportolókat. Eddig büntetéseket osztogattak a BLM- vagy a szivárványos agybaj miatt, de azért odáig még nem jutottak el, hogy kizárják azokat a sportolókat, akik a magát kiválasztottnak tartó csoportnak nem tetsző nézeteket vallanak. Most már nem is kell nyilatkozni semmit sem, tök mindegy, hogy mit tesz vagy mond valaki. Pusztán az állampolgársága miatt hozzák az embereket hátrányos helyzetbe, és veszik semmibe az eredményeiket, megfosztva őket az álmaiktól. Erre pedig nem lehet magyarázat az, hogy háború van, szegény ukránok, csúnya Putyin. Ez nem más, mint aljas kettős mérce és képmutatás! Legközelebb már mi lesz? Majd származás alapján zárnak ki sportolókat a versenyekről? Esetleg egy bizottság megvizsgálja azt, hogy kinek milyen vér csörgedezik az ereiben, majd tesztet töltetnek ki velük, és ha nem megfelelőek a válaszaik, akkor nemcsak eltiltás, hanem börtön is jár? Meddig mennek még el? (Lásd: Hitler.)

A sport erősíti a testet, szellemet, építi a jellemet. Fegyelemre, önismeretre tanít és példaként szolgál. Megtanít minket arra, hogy a tehetség és a kemény munka, az elszántság hegyeket képes megmozgatni. Szilárd alapokat kapunk általa, és ez az a terep, ahol tényleg mindenki egyenlő. Mert csak a munka és az eredmény számít. Lehet utána papolni, elemezgetni mindezt, de az eredményeinket soha, senki nem veheti el tőlünk. Mint ahogyan azt az utat sem, amelyet bejárunk addig.

Lehet, hogy Jesse Owenst a neki rendezett partira csak a hátsó ajtón engedték be, de a négy aranyérmet ő nyerte, és a világ őt csodálta. Sokat dolgozott és reményt adott a gyerekeknek, akik szintén az általa kitaposott útra léptek, és követték a példáját, majd adtak újabb példaképeket a felnövekvő nemzedéknek. Mi sem mutatja jobban tehát a mai korunk elmebetegségét, mint hogy a sport világát szennyezik be, és akarják darabokra szedni. Mindezt a sokszínűség, szabadság, tolerancia és egyenlőség jegyében.

Owenst idézve: „Álmai mindenkinek lehetnek, de valóra váltani csak azok képesek, akiknek rettenetesen sok elszántsága, elkötelezettsége, önfegyelme és ereje van.” Igen, erről szól a sport. Legalábbis eddig erről szólt. Ám az elmúlt egy-két év megmutatta, hogy az őrület most már nem válogat, mindenhol megjelenik, és senkit nem kímél. Korunk libernyákjai megtesznek mindent annak érdekében, hogy a munkát, a teljesítményt és a tehetséget értéktelenné tegyék, az álmainkat pedig legyilkolják – ha hagyjuk.

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)