Rendszeren belülről!

Nekik is hasznosabb lenne, ha inkább politikai alternatívát állítanának, értelmes javaslatokkal jelentkeznének, konstruktív módon állnának a nemzetstratégiai kérdésekhez, de leginkább az emberek ügyes-bajos dolgaival törődnének, nem pedig a rendszer megbuktatásával hitegetnék magukat, a nyugati partnereiket és a szavazóikat. Mert a hatalom valóban a népé, nem a levitézlett „eliteké”, de legkevésbé a nyugati érdekcsoportoké kell hogy legyen.

A bölcsek köve sosem volt a politikacsináló balliberális értelmiség birtokában, ahogy a nyugati minták kritika nélküli másolása és adaptálása sem lehet a kizárólagosan helyes út. Ezt kellene belátni a baloldalon.

Ezt támasztja alá az ellenzék számára történelmi kudarccal végződő választás is, aminek tanulsága az, hogy az ellenzék vagy „konszolidálódik” a rendszerhez, vagy örökre outsider marad.

A probléma viszont éppen az, hogy a ma „regnáló” ellenzék képtelen belátni a magabíró Magyarország szükségességét. Már csak azért sem, mert ez az ellenzék kívülről lett megszervezve. Tehát nehezen várunk addig hasznos ellenzéki politikát, amíg nincs ellenzékváltás, vagy nem történik „nemzeti fordulat” a baloldalon. De mit is kellene az ellenzéknek magáévá tennie a NER-ben való lét elfogadásával? Először is azt, hogy a munkaalapú társadalom sikeres, a segélyezésen nyugvó szociális háló önmagában nem működik – 2010 előtt kipróbálták, és nem vált be.

Másodszor az ellenzéknek el kellene fogadnia azt az alapvetést, miszerint a Kárpát-medencében élő magyarság a nemzet elidegeníthetetlen része, ennek pedig kulturális, gazdasági vonatkozásai vannak, illetve a politikára nézve kötelességek sorát jelenti. Ebben benne van a kettős állampolgárság intézménye és a szavazati jog is. Harmadszor be kellene látni azt is, hogy a demográfiai problémákra a bevándorlás nem megoldás, a családtámogatási rendszer nem politikai kérdés, hanem a túlélésünk záloga.

Ezt lenne olyan nehéz elfogadni? Ugyan! A hazai ellenzék a külső erőknek akar megfelelni, ezért választja inkább a rendszerbuktató politikát.

Az Alaptörvény elutasítása ugyanúgy zsákutcába vezető politika. Kétharmaddal lehet módosítani, erre – egy győztes választások után – az ellenzéknek is lenne lehetősége. De megkérdőjelezni, ha csak a kétharmaddal egyébként is megváltoztatható tartalmát nézzük elképesztően buta álláspont, és borzalmas üzenete van. (Csak remélni tudjuk, hogy nem szándékoltan polgárháborús helyzet előidézése a cél.)

Mindenki, így az ellenzék is jobban járna, ha nem a rendszer megbuktatásának igényével lépne fel, hanem a rendszeren belüli ellenzékként állítana értelmes politikai alternatívát. De jobban járnának a kormánypártok is. Nem azért, mert ezzel „szelídülne” az ellenzék, és korántsem abból az okból, hogy ezzel bármit megtehessen a hatalom. Sőt! A nemzetstratégiai alapok elfogadásával, de valódi alternatíva állításával az ellenzék igazi kihívóvá válhatna, így a Fidesz elkényelmesedését is megakadályozná.

A verseny pedig innovációra készteti a hatalom birtokosát.

Végül a választópolgároknak is üdvösebb lenne egy a nemzetstratégiai célokat és a rendszert elfogadó, de valós alternatívát állító ellenzéki politika. Építkező politikák közül lehetne választani, és nem érezné magát az ellenzék sem becsapva. Mert a rendszer legitimitását megkérdőjelező politika valójában egy nagy átverés, sokszor az ötlet hiányát takarja ki, vagy éppen nemzetközi érdekeket valósít meg. Erre pedig nincs szüksége Magyarországnak.

Rendszeren belül maradni nem jelenti az ellenzéki lét feladását, rendszerbuktatásra készülni viszont politikai zsákutca. Az országnak egy rendszeren belül működő, valós alternatívával a kormányt is versenyre kényszerítő ellenzékre van szüksége.

(A szerző a XXI. Század Intézet elemzője)