„C”-ltalan Németország

A tavalyi választási vereség elemzésére a német kereszténydemokraták egy vizsgálóbizottságot hoztak lére, enne egyik tagja, Andreas Rödder történész azt javasolta, hagyják ki a „keresztény” szót a párt nevéből, hogy ezzel is szélesítsék potenciá­lis szavazótáborukat. Ugyanezt már 2007-ben a kölni bíboros, Joachim Meisner is javasolta a CDU vezetésének, de őt inkább az zavarta, hogy az akkor már merkelizálódott párt megszavazta az emberi őssejteken való kísérletezést, és ez számára az élet méltósága elleni kihágás volt egy magát kereszténynek nevező párttól.

Elmondhatjuk, hogy igazán kevés európai párt tett annyit a nyugati civilizáció szekularizációjáért, mint a merkelizmus fogságába esett német kereszténydemokraták. Ebből kifolyólag pedig a CDU-nak meghatározó szerepe van Németország mára egyre gyorsuló iszlamizációjában.

Mert minden európai politikusnak tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy itt egy vallásmentes szekuláris teret a mai demográfiai és népvándorlási trendek mellett nem lehet megteremteni. Európában vagy a keresztény hit fog dominálni, vagy az iszlám. Nincs harmadik opció, nincs arany középút, és nem lesz itt semmiféle békés multikulturalizmus, ahol „a farkas a báránnyal együtt legel, és az oroszlán szalmát eszik, mint a marha”. Nem, a német példa inkább arról tanúskodik, hogy a marha meghívta magához az oroszlánt, és megpróbálta rászoktatni a szalmára. A történet folytatását már ismerjük.

Az amerikaiak valószínűleg levontak néhány tanulságot a második világháború szörnyűségeiből, amikor Németországot a szocdemek mellett két „C”-betűs párt, a CSU és CDU vágányán indították útnak a megsemmisülés pereméről. Tudták, hogy nincs jobb civilizációs eszköz egy nép visszahozatalára az öldöklés mámorából és a felsőbbrendűség népirtásba fajuló téveszméiből, mint a keresztény hit azon alapelve, hogy Isten saját képére teremtette az embert.

A németeket vissza kellett vezetni a kereszt elé, mert csak így tudtak megbékélni önmagukkal és megbocsájtani maguknak mindazért a gaztettért, amit másokkal cselekedtek. Ha most hagyjuk őket újra elhajítani a „C”-t, rövid időn belül újra meg lesznek győződve arról, hogy ők tudják legjobban, mi a legjobb a környező nemzeteknek, bármennyire is ellenkezzenek azok.

Németország jól szervezett öniszlamizációja arról tanúskodik, hogy a németek még mindig félnek önmaguktól, megijedtek attól, hogy minden hátrányuk ellenére, újra első helyen találták magukat Európában, újra ők a legerősebbek és hátrakötött kézzel is leköröznek mindenkit, még ha versenytársaik tüdeje ki is szakad a megerőltetéstől. Azért gondoljunk ebbe bele, ez nem egy egyszerű dilemma egy nemzet számára. Ezt a német sorsszerűséget nekünk is józanul és tárgyilagosan kell kezelnünk.

Az, hogy ez a nép 2005-ben az utolsó egy évszázad második legrosszabb német kancellárját választotta meg, nem véletlen. Nem véletlen az sem, hogy ugyan látták ennek végzetszerűségét, polgáraik nem lázadtak fel az ellen, amikor vezetőik 2015-ben megnyitották országuk kapuit egy társadalmi szinten tőlük klasszisokkal elmaradó néptömegnek. Ez vészfék volt önmaguk ellen. Nehéz rájuk ezért neheztelni, még ha számunkra ez komoly veszélyt is jelent.

Amikor a CDU nevéből eltűnik a „C”, csak idő kérdése, mikor jut a német politikusok eszébe az, hogy szavazati bázisukat szélesítsék azok felé is, akiknek a „D”-vel is problémájuk van. És akkor kezdhetjük velük az egészet újra.

(A szerző újságíró)