Bandera

Bandera a második világháború alatt vezette az Ukrán Felkelő Hadsereget, amely a náci Németország oldalán harcolt a Szovjetunió ellen. Bandera személye a megosztottság szimbóluma, hiszen emberei – a függetlenség kivívásának jegyében – tízezerszámra gyilkolták le a polgári lakosságot, nemcsak a zsidókat, hanem a lengyeleket, oroszokat, magyarokat, ruszinokat, de még azokat az ukránokat is, akik úgy gondolták, hogy a hőn áhított független Ukrajna kivívásának nem lehetnek a háborús bűncselekmények az eszközei. Még akkor sem, amikor Bandera a németekből való kiábrándulás után ellenük is felvette a harcot.

Az ember azt várná, hogy Brüsszel és Berlin kórusban tiltakozik Kijevnél a demonstráció ellen. Ehelyett a két főváros magát európainak nevező politikai elitje némaságba burkolózik. Persze vélelmezhető a kifogás, hogy karácsonyi – ezt a kifejezést éppen az Európai Bizottság szerette volna már idén betiltani – szünet és szilveszteri mulatság is volt, ezért nem reagált az uniós felsőbbség. Csakhogy nem új keletű dologról van szó. Január elsejét már évekkel ezelőtt hivatalosan Bandera emléknapjává nyilvánították Ukrajnában, mégse tette szóvá senki. A vezető nyugati hatalmak Moszkva-ellenessége ugyanis elkezdte csúcsra járatni a Szovjetunió összeomlása előtti hidegháborús mechanizmust.

Az Oroszországban befolyást szerezni akarók az emberi jogok, a jogállamiság, az LMBTQ-szervezetek működését szabályozó intézkedések és ki tudja még, hány homályos ürügyet maguk előtt tolva használták ki Kijev Moszkvával való konfliktusát. Persze a Krím félsziget Oroszországhoz való kerülése és a két dombaszi népköztársaság kikiáltása szintén jó ürügyként táplálta a Kreml elleni kritikákat. Ezért nincs olyan nyugati főváros, ahol ne hunytak volna szemet az ukrán fasisztoid múlt feltámadása fölött.

Banderát az ukrán függetlenség után nem sokkal már „megtalálta” a mindenkor regnáló politikai elit. Viktor Juscsenko, a kétezres éveket meghatározó ukrán politikus kezdett el Bandera-szobrokat emeltetni az identitáskeresés és a hőskultusz jegyében. Juscsenko egyébként a Nyugat kedvelt figurája volt, és mindent elnéztek neki támogatói, csak azért, mert már akkor folyt Ukrajna oroszellenes felvonulási terepként való felhasználása.

Egyetlen ukrán elnök sincs könnyű helyzetben, ha a Bandera-jelenséget kezelni akarja, ha akarja egyáltalán. Az ukrán sovinizmus felszínre törése után mindegyik hatalomra került államfő a szélsőségesek politikai foglya lett. Ha az ultrák nem kaptak a nem létező hősi múltat kiszolgáló tiszteletet, akkor az volt a legkevesebb, hogy oroszbérencnek, hazaárulónak bélyegezték az elnököt. Ott folytatták, ahol a második világháború után abbahagyták. Hősként tisztelik Banderát, akinek pribékjei például 1943-ban Volhíniában százezer lengyelt öltek meg.

Az ukránok identitásválságát Volodimir Zelenszkij végképp nem tudja feloldani. A jelenlegi elnök megmozdulásaiban sok a színpadias, mind a Nyugat, mind pedig az otthoni ultrák irányába tett hatásvadász gesztus. Nem csoda, hiszen előadóművész és komikus is,A nép szolgája című televíziós filmsorozatban eljátszotta az ukrán elnököt, de valahogy nem tud a szerepből kilépni. A politikában, ahol vérre menő geostratégiai érdekek csapnak össze, és a forgatókönyvet a nagyhatalmak írják, a közönség pedig önjáró, a színészi képességek nem sokat érnek.

Szólni kellene neki, hogy a rivaldafény kialudt, ez már maga a valóság.

(A szerző lapszerkesztő)