Így megy ez?

Ki a ménkű gondolta volna, hogy ilyen lapos vége lesz ennek a hisztérikus teleregénynek, amelyben a narratíva szerint nagyobb léket kapott a magyarországi média- és szólásszabadság, mint hajdanán a Titanic, és annak rendje és módja szerint vége is lett neki – sokadszorra tíz év alatt. (Emlékezzünk az ikonikus felvételekre, amelyeken leragasztott szájú képviselők tartják magasba az Európai Parlament üléstermében magyar újságok üres címlapjait, rajtuk keresztben, nagy vörös betűkkel a „cenzúrázva” felirat – csak hogy teljes legyen a fogalmi káosz.)

Volt ebben a sztoriban minden, mint a búcsúban. Bolgár György – a drámai hatást fokozandó – egy temetőben nyilatkozott egy internetes portálnak, Szél Bernadett és Hadházy Ákos fáklyával állt őrt, utóbbi elmondta a soron következőt roppant okos és karizmatikus beszédeinek sorában, hogy eddig is sokat gondolkodott, ha megkérdezték tőle, demokrácia vagy diktatúra van-e Magyarországon, de most átléptünk egy határt, innentől biztos, hogy az utóbbi. Aggodalmát fejezte ki az Európai Unió, az amerikai és a francia külügyminisztérium és a többi.

Aztán püff, mi lett a vége? Miután a pályázatból kizártak visszavonták a bírósági keresetüket, a hatóság elfogadta a hiánypótlást, és a Klubrádió az egyedüli pályázó lett, borítékolhatóan megkapja a frekvenciát. És most csend van, meg cinkos várakozás, amit csak a Gomorra szerzője, Roberto Saviano tört meg, sikerült neki pont aznap megemlékezni a rádióadó kivégzéséről, amikor a pályázatról szóló hír napvilágot látott.

Talán valaki elfelejtette értesíteni, hogy időközben változott a helyzet. (Zárójelben jegyezném meg, lehet, a médiatanácsnak nem kellett volna jólnevelt nézőként megvárnia a teljes előadást a pályázat körüli kérdéseket tisztázni hivatott közleményével.)

Éltem már meg lapbezárásokat, nem vagyok híve semmilyen orgánum megszüntetésének, sőt a sajtóhoz szükséges két komponens, a pénz és a szellem közül az előbbi felé történt eltolódást sem tartom nemhogy üdvösnek, egészségesnek sem. Egy szerkesztőség önálló entitás, a létrejövő termék egyszerre cél és eszköz, és e három bármelyikének csorbulása a másik kettőre is hatással van.

De néha az az érzésem, a magyar nyilvánosság és közélet szereplőinek egynémelyike pont úgy viselkedik, mint Kurt Vonnegut regényének, Az ötös számú vágóhídnak a főszereplője, Billy Pilgrim, aki magáévá tette a tralfamadoriak időszemléletét, amely szerint a létezés nem egymást követő és egymásból is következő események láncolata, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik és megváltoztathatatlan. A Klubrádió húsz éve szól, miközben már nem először „hallgattatták el”.

Hasonlóan Gyurcsány Ferenchez, aki hazudott, megbukott, múlt hét végén mégis kiállt évet értékelni (maga a gesztus súrolja a blaszfémia határát), majd hétfőn a parlamentben elmondta, a következő időben sokszor hangzik majd el a neve, mert a kormányzó többség rá fog mutogatni. A tralfamadori időszemléletet hűen követő bon mot keringett Bajnai Gordonról is: az ember, aki a KISZ-be ment be, és a Wallisból jött ki. Hosszú lenne a lista, ha számba akarnánk venni azokat, akik éppen a hatalom felé igyekeznek, és úgy tekintenek a múltjukra, mint amiből nem következik semmi a jelenre és a jövőre.

Noha sokszor vetődik fel az emberben, hogy Vonnegut ironikus kitétele, „So it goes” (Így megy ez) sokszor eluralkodik rajtunk, talán a többség nem járt úgy, mint Billy Pilgrim, nem esett ki az időből.

(A szerző lapszerkesztő)