Az Európai Bizottság múlt héten bemutatott, hétszázötvenmilliárd eurós újjáépítési alapját több irányból is elutasítás vagy legalábbis „ösztönös berzenkedés” fogadta, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazott a rádióban.
A berzenkedés érthető, hiszen az egy évtizede munkaalapú társadalmat építő Magyarország szempontjából az eladósodás perspektívája, ha közös is, nem túl vonzó. „Az unokáink feje fölött is ott lebeg majd az a lehetőség, hogy ha nem a magyarok, hanem valaki más nem tudja visszafizetni a hitelét, akkor majd nekik kell helyettük” – hogy ismét a miniszterelnököt idézzük. Pláne nem vonzó az az elosztási terv, hogy „a szegények pénzéből finanszírozzuk a gazdagokat”.
Azt már Ursula von der Leyen bizottsági elnök bejelentésének napján megjósolta az európai sajtó, hogy a tagállamok között bőven lesznek viták. Ezekben a vitákban pedig a magyar kormánynak nincsen más dolga, mint megtartania a fókuszban a magyar érdeket. Ahogy máskor is, a visegrádi együttműködés most is segítségünkre van, hiszen négyen együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön.
Ahogy a migráció kezeléséről folytatott kőkemény vitákban, úgy most is megvannak a nemzeti érdek képviseletének ellendrukkerei – nem meglepő módon ugyanazok. Ha a Brüsszelben hangoskodó balliberális politikusokon múlna, Magyarország tapsolna minden uniós ötlethez, függetlenül attól, hogy az jó-e a magyaroknak vagy sem. Pedig az uniós terveket nem egy kristálygömbből olvassák ki, hanem a végeredményt nagyban alakítják a tagállamok közti erőviszonyok.
Nem kevésbé fontos a nemzeti érdek mentén való politizálás akkor, amikor a nagyhatalmak feszülnek egymásnak. Orbán Viktor és Szijjártó Péter is számtalanszor elmondta az elmúlt években, hogy Közép-Európa és benne Magyarország érdeke az, hogy ne legyen feszültség a Kelet és a Nyugat között. Ha ugyanis a fejünk felett ők egymásnak esnek, az számunkra semmi jót nem jelent.
Igaz ez akkor is, amikor az európai országok keresik a helyüket a kínai–amerikai vitában. A koronavírus-járvány kapcsán az amerikai vezetés újra ráfordult Kína fenyegetésére, de a feszültség nem új, Mike Pompeo amerikai külügyminiszter tavaly februári látogatásakor is előkerült. Szijjártó Péter akkor leszögezte, Magyarország együttműködése Kínával vagy Oroszországgal nem befolyásolja azt, hogy országunk megbízható szövetséges a NATO-ban.
„Végre itt lenne az ideje, hogy a nagy európai országok is maguk mögött hagyják a képmutatást a Kínával való kapcsolatok tekintetében. Sok tízmilliárd dollárnyi beruházást és sok tízmilliárd dollárnyi kereskedelmi forgalmat bonyolítanak le ők is a kínaiakkal” – mutatott rá a külügyminiszter, miután a múlt héten részt vett az uniós miniszterek videókonferenciáján. Szijjártó többször is emlékeztette rá uniós és NATO-beli partnereit, hogy „egész Európa Kínában áll sorban az egészségügyi védekezéshez szükséges eszközökért”, még azok az országok is, amelyek fontosnak érzik, hogy aggódjanak a kínai demokráciáért. Meglehetősen visszás helyzet.
A helyes irány ebben az esetben is – gondoljunk csak az egy napra sem leálló kínai–magyar légihídra – a magyar érdek, az önálló külpolitika, a mozgásterünk növelése. Egyesek persze mindenre csak bólogatnának, de Magyarország célja nem az, hogy merjen kicsi lenni.
(A szerző főmunkatárs)
