Hová tűnt Kim Dzsongun?

Hová tűnt Damon Hill? – tette fel az azóta legendává vált kérdését a Forma–1 Magyar Nagydíjának közvetítése során Palik László. És most, huszonhárom évvel később mind többen teszik fel a kérdést: hova tűnt Kim Dzsongun? Egyre több, egymásnak gyakran teljesen ellentmondó hír jelenik meg ugyanis Észak-Korea korlátlan urának, a világ utolsó totalitárius hatalomgyakorlójának egészségi állapotával kapcsolatban. Egyes információk szerint a 36 év körüli diktátor már nincs is az élők sorában, miután egy szívműtét komplikációinak eredményeként életét veszítette. Más hírek szerint lábadozik a beavatkozást követően, de az sem kizárt, hogy vegetatív állapotba került, és így jövőbeni képességei erősen megkérdőjelezhetővé váltak.

Legyen így, vagy legyen úgy, de Kim Dzsongun hatalomból való esetleges kiesése mindenképpen komoly fejtörést eredményezne világszerte. A fő ok pedig nem más, mint az a bizonytalansági faktor, amelyet a hatalomból való távozása okozna. Márpedig a nemzetközi rendszer biztonságának legfontosabb tényezője a bizonytalansági összetevő lehető legnagyobb mértékű minimalizálása.

Ha Un távozna a hatalomból, az soha nem látott méretű hatalmi űrt eredményezne, amely nemcsak Észak-Koreában, de a kelet-ázsiai térség egészében biztonsági krízist indukálna, amelynek hatása világméretű problémák forrásává is válhatna. Ennek oka pedig nem más, mint az utódlás kérdéskörének megoldatlansága. Ami azonban nem meglepetés, hiszen a modern diktatúrák legalapvetőbb problematikája éppen abból a sajátosságukból adódik, hogy nem folytonos rendszerek, amelyekben az utódok hatalomra kerülését semmilyen elv sem szabályozza. Vagyis nem tudni, hogy ha Unnal történik vagy történt valami, akkor ki is lesz, illetve ki lehet az utódja.

A nemzetközi sajtó felröppentette azt a hírt, hogy húga, Kim Jodzsong lesz (vagy már lett) Észak-Korea új, első számú vezetője, amely bár nem kizárt, de bizonyosságnak sem tekinthető. Annak ellenére ugyanis, hogy a Kim család hatalma immár három generáció óta megingathatatlannak tűnik, és Jodzsong az elmúlt években tulajdonképpen bátyja jobbkezévé vált, mégsem egyértelmű a kizárólagos hatalomöröklési képessége. Ami megint csak levezethető abból a tényből, hogy a diktatúrák ideiglenes hatalomgyakorlásra kitalált rendszerek, nem pedig arra, hogy hosszú távon, akár nemzedékeken vagy dinasztiákon keresztül fennmaradjanak, így politikatudományi szempontból a hatalom öröklődésének kérdése teljesen irreleváns.

Az a tény, hogy nem egyértelmű Kim Dzsongun utódjának a személye, egyértelművé teszi azt is, nem egyértelmű, hogy Phenjan új vezetője milyen irányvonalat fog szabni Észak-Koreának. Amennyiben ugyanis az új vezető ország és világ előtt demonstrálni szeretné az erejét, az könnyen oda vezethet, hogy feszültté vagy akár háborúközelivé válik a két Korea, a szövetségi és érdekeltségi viszonyokból kifolyólag pedig a nemzetközi közösség több állama közötti viszony. Hasonló eredményre vezethet az is, ha a különböző észak-koreai politikai érdekcsoportok kívánják jelezni az első számú vezetőnek, hogy a hatalmi pozíciója jóval kevésbé stabil, mint amennyire azt elképzeli.

A rendezetlen koreai hatalmi viszony tehát senkinek sem lehet érdeke. A sokat szenvedett, rossz anyagi, morális és szellemi körülmények között senyvedő észak-koreai népnek a legkevésbé, hiszen egy akár erőszakos formában is materializálódó belpolitikai konfliktus végzetes következményekkel járhatna a lakosság jelentős részére nézve. Hasonló a helyzet a Koreai-félsziget másik állama, Dél-Korea vonatkozásában is, hiszen egy északi belpolitikai konfliktus könnyen járhat a problémák eszkalálódásával, ami a kapcsolatok normalizálásában érdekelt szöuli vezetésnek a legkevésbé sem lehet az érdeke.

A nemzetközi közösség legtöbb állama kapcsán megállapítható, hogy hasonló érdekekkel bírnak. Példaként elég azt említeni, hogy a Trump-adminisztráció egyértelmű célja az Amerikai Egyesült Államok Phenjannal meglévő kapcsolatainak lehetőségek szerinti legnagyobb mértékű rendezése és javítása, és e folyamatnak nem kedvezne egy bizonytalan kimenetelű észak-koreai hatalomváltás. Peking számára szintén az tűnik a befolyás megőrzése legbiztosabb és legkifizetődőbb formájának, ha minden marad a régiben, vagy ha a hatalmi váltás a kínaiak által ellenőrzött – esetleg irányított – formában megy végbe, ami azonban a jelenlegi szituációra a legkevésbé sem volna igaz.

Egy Észak-Koreából kiinduló konfliktushullám bármely esetben jelentős problémákat generálhatna a világ számos pontján. A jelenlegi, a koronavírus által sújtott globális rendszerben azonban a lehető legkevésbé sem kívánatos az a biztonsági krízis, amelyet egy előre nem tervezett vezetőváltás eredményezne a világ utolsó totalitárius diktatúrájában. Így most előállt az a faramuci helyzet, hogy mindenki abban reménykedik: Kim Dzsongun egyszer csak épen és egészségesen előkerül.

(A szerző egyetemi oktató, a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője)