Mi a nő valódi hivatása, léteznek-e még tipikus női szerepek, vagy a nemek egyre jobban összemosódnak, karriert építsünk, vagy inkább kizárólag anyák legyünk, hogyan harmonizáljuk a munka és a családi élet kihívásait – merült, merül fel számtalan kérdés. A női identitás folyamatos kutatása nem újdonság. A feminista mozgalmak évtizedek óta kisebb-nagyobb sikerrel harcoltak a nők jogaiért, társadalmi elismeréséért. De felmerülnek a kételyek, hogy bölcsen harcoltak-e az egyenjogúságért, vagy csupán a férfi kiváltságait követelték maguknak, amelyek nem illenek a nő valódi talentumához.
Napjaink modern asszonyai, akik az emberiség jövőjét a kezükben tartják, az anyaméh hordozói, nem mindig tudják, mi is a valódi hivatásuk. Hogyan is tudnák megvívni korunk nemes harcát nemcsak egyéni boldogulásuk vagy személyes karrierjük érdekében, hanem az emberiség és az emberségesség fennmaradásáért. A globalizáció egyenruhájába öltöztetett modern asszonyok nincsenek mindig tudatában annak, hogy választhatnak, hanem gondolkodás nélkül, engedelmesen behódolnak a fogyasztói társadalom által rafináltan rájuk erőltetett szépségmodelleknek. Nem vitás, hogy Moszkvától Rómáig nők milliói ugyanolyan fehérneműk közül választhatnak, ugyanazon kozmetikai cég termékeivel cicomázzák magukat, ugyanolyan ékszereket viselnek, sőt gyakran ugyanolyan frizurát is hordanak.
Hová tűnt az az egyedülálló, személyre szabott báj, amelyet napjaink nőnemzedéke elfeledett, és amelyet a vezető divatcégektől és egyéb, vonzerőt rebegtető világmárkáktól remél szolgalelkűen visszaszerezni? Korunk nőnemzedéke leginkább a fogyasztói piac törvényeinek engedi át magát. Testük és lelkük vonalkóddal ellátott árucikké silányult. Műszempillák, szilikonmellek, bérbe vett anyaméhek, fogamzásgátló készítmények, hormonok lopják meg nap mint nap a nők valódi szépségét, méltóságát. Ki tudná megmondani, mekkora hasznot vágnak zsebre azok a lobbik, amelyek aljasul fosztogatják a nők igazi értékeit, és a kiábrándultság zsákutcáiba hajszolják őket. Napjaink asszonyai sopánkodva állandó harcban állnak a világgal. Felöltik a szivárványszínekben és ideológiáktól átitatott harci páncélt, hogy megszerezzék sértett jogaikat. Kétségbeesve követelőznek, hogy jobbat és többet érdemelnének ebben a modern világban.
Az 1968-os feminista forradalomtól kezdődően a nyugat-európai országokban élő nőket új ideológiával mérgezték. Kifinomult és okos taktikával felkínálták nekik, hogy harcoljanak a szabadságukért, nagyságukért, függetlenségükért. Azt a hazugságot hitették el velük, hogy fáradhatatlanul harcolniuk kell, hogy egyre jobban hasonlíthassanak a férfiakhoz. Nem a saját talentumaik kiteljesedésén fáradoztak, hanem hogy a legtökéletesebb férfiak legyenek a munkában, az üzleti világban. Naivan abban reménykedtek, hogy ez a tökéletesség majd szabaddá és boldoggá teszi őket. Ez volt azonban a legnagyobb vereségük, hiszen elveszítették a nőiségben rejlő igazi kincset, amelyet az emberiség megmentéséért kaptak a Teremtőtől.
Ki súgja gyengéden napjaink megkeményedett asszonyai fülébe, hogy valójában a teremtés óta minden az ő kezükben van? Ki árulja el, hogy a nő lelkiségétől függ a család, a társadalom, sőt egy egész korszak embersége vagy embertelensége? Ki mutathat fényt az emberiség eltévelyedésének nehéz pillanatában? Ki bátorítja őket, hogy ne féljenek visszautasítani a nihilista fogyasztói diktatúra felszínes hazugságait, és a tiszta forráshoz, az esszenciához, az egyház tanítóhivatásához forduljanak az igazság keresésében?
Az elmúlt évtizedek nagy pápái számtalan alkalommal szóltak a nő méltóságáról, bátorították azt az egyedülálló női géniuszt, amelyet a Teremtő a nő szívében és testében rejtett el. Ferenc pápa a nőket hívja szövetségesnek az emberiség humanizálásában. „Az egyház nők nélkül olyan, mint az apostolok Mária nélkül, a Szűzanya fontosabb, mint az apostolok.” A sokatmondó hasonlat, amelyet Ferenc pápa mindig művészi pontossággal, kiváló kommunikációval használ, jól mutatja, milyen mélyen foglalkoztatja a nők szerepe és jelentősége nemcsak az egyház életében, hanem korunk társadalmaiban is. Már első felszólalásaiban a nő teológiáját sürgette.
A nők szerepének újraértékelését kérte az egyház szervezetein belül, akár vezető szerepekben is. A Szentszéknek a Világiak, a Család, az Élet dikasztériumának nőkkel foglalkozó szekciója napjaink antropológiai kihívására válaszol, gazdagítja a nőre vonatkozó apostoli tanítóhivatal munkáját. A női géniuszban rejlő egyedüli adottságokat kutatva tudományos módon mutatja fel mindazokat az egyedüli és felcserélhetetlen adottságokat, amelyeket a nők magukban, természetükben és Istentől kapott karizmáikban hordoznak, gyakran anélkül, hogy tudatosan sáfárkodnánk ezekkel a kincsekkel.
A karizmákat azonban, ahogyan a Szentírás is figyelmeztet rá, nem áshatjuk el, bölcsen kell gazdálkodnunk velük. Ez a fajta okos és időnként rafinált sáfárkodás az emberiség megmentéséért azonban még nagyon halovány, cseppet sem tudatos. A nő napjainkban is csupán keresi önmagát, de a kinyilatkoztatás tanítása hiányában gyakran hamis önképpel hitegeti magát, ami aztán nem teszi boldoggá a szívét.
Szent II. János Pál prófétai előrelátással írta, hogy a harmadik évezred asszonyaira óriási harc vár. A nagy szentek szavaira jellemző évtizedeket, évszázadokat átívelő mély igazság és bölcsesség járja át a nőkről szóló szavait. Harminckét éve, 1988-ban csodálatos apostoli buzdítással ajándékozta meg az egyházat, de legfőképpen minket, nőket. Mulieris Dignitatem, a női méltóságról szavakkal kezdődik a szent pápa hozzánk szóló üzenete. Egyfajta elmélkedés a női hivatás misztériumáról. A nőben ugyanis rendkívüli módon jelen van Isten terve. Különleges küldetése van az emberiség és az emberségesség megmentésére. Ezt a rendkívüli hivatást fogalmazza meg üzenetében a szentatya a következő szavakkal: „Isten az asszonyra bízta a férfit és az emberiséget. Természetesen Isten minden embert mindenkire és minden egyes emberre rábízott. De ez különös módon érvényes a nőre – éppen női mivolta miatt. E megbízatás tudatából lesz erős az asszony; és abból, hogy Isten mindig és mindenütt rábízza a férfit, még akkor is, ha társadalmilag hátrányos helyzetben van. Ez a tudat és ez az elsődleges hivatás ismerteti meg az asszonyt Istentől kapott méltóságával; s ez teszi őt erőssé és szilárdítja meg hivatását. Így válik az »erős asszony« pótolhatatlan támasszá és szellemi erővé.”
Szent II. János Pál szerint a nőnek felmérhetetlen feladata van, ezért egy „új feminizmus” éltetőjévé kell válnia: a „férfiasodás” kísértését elkerülve meg kell tanulnia elismerni és kifejezni a polgári együttélés minden megnyilvánulásában az igazi női természetet, így kell küzdenie a kizsákmányolás, az erőszak és a diszkrimináció minden formája ellen.
Himnuszként hatnak a lengyel szent szavai. Talán elegendő erővel bírnak, hogy felébresszék napjaink asszonyainak szívében a kezdetektől elrejtett vágyat az emberiség megmentésére. Talán segít felfedezni nőiségükbe rejtett kincseiket, és abba az igazán ambiciózus vállalkozásba kezdenek, hogy bölcs asszonyokként sáfárkodjanak talentumaikkal, nemcsak a férfi, a család, hanem az egész emberiség javára
(A szerző újságíró)
