Brüsszeli rohamosztagok

Miért ne? Minek ide az advent békéje, a csendes készület egy olyan országban, ahol nincsenek és nem lesznek megszorítások, stabil a gazdasági növekedés, ahol nincsenek párhuzamos migránstársa­dalmak és ahol az emberek azért még így-úgy egy nyelvet beszélnek.

Nos azért kell ide provokáció, destabilizáció, mert máshogy nem megy, mert akik „nyomassák” a média minden felületén a „zorbá­nozást”, azért azoktól inkább elfordulnak a magyarok, mert több mint ötven százalékuk a kereszténydemokrata jobbközép kormány mellett tette le a voksát. Tűrhetetlen diktatúra van itt. Pontosabban, minden európai politikus álma, ami itt van. Ők is azt szeretnék, hogy úgy hajthatnák minden este nyugovóra fejecskéjüket pihe-puha párnács­káikra szerte kontinensün­kön, hogy nem kell rettegniük: a koa-líciós kényszer szülte kormányukban holnap éppen melyik „nagyon legrosszabb” kompromisszumot kell megkötniük. Ők is azt szeretnék, hogy legalább naponta egynél többször ne kelljen szembeköpni magukat, múltjukat vagy épp választóikat.

Ezt a háromszor kétharmadot irigyli mindenki, ezért kiált a Mikulásért, bocsánat, a nagyputtonyú Télapóért a brüsszeli mindenmentes étrenden felnövő értelmiség. A piros ruhás puttonyát teletömik brüsszelita csinovnyikokkal, akiket célzottan küldenek fővárosunk romkocsmáiba, egyetemi klubjaiba, „továbbképzé­seire”, hogy hozzák meg végre a megvilágosodás ajándékát a buta, korlá-tolt magyaroknak. Jómagam is találkoztam szűkebb pátriámban olyan fedett, ma már fedetlen egyénnel, Horváth István, Kádár rettegett utolsó belügyminiszterének katonájával, aki nálunk is bemutatta, hogyan lehet bomlasztani. Ne vitassuk el tőlük, megtanulták, alkalmazták, sikerre vitték. Egy kisvárosban a suttogó propaganda elég volt tíz éve. Ma a közösségi média suttog és jönnek a puhatestű suttogók is, a „modern” eurokraták, felvilágosítani. Ne vitassuk el tőlük. Megtanulták, megtanulják, alkalmazzák, sikerre vihetik. Régi, bevált módszer.

Nagyobb a veszély, mint gondolnánk. A brüsszeli repülőgépek rogyásig tele vannak. Mindkét irányba. A jegyárak (is) az egekben. Jönnek turisták, nyugdíjas csopor­tok, leány- és legénybúcsúsok (is).Ők önszántukból. És vannak a küldöttek. Fel vannak készítve. Ki, hova, miért, milyen csoporthoz. Aztán Télapus vörös palástjából előugranak a helyi szakszervezetisek, a mindig elégedetlen budapesti haladó pedagógus értelmiség vagy az ápolónők, talán a vasutasok és a romkocsmákban és zugokban felvilágosított fiatalok, akik majd este az Internacionálé zenéjére magasba tartják telefonjaikat és beépített zseblámpáikkal csápolnak, fényt gyújtanak a budapesti sötétségben. Majd rendőrsorfal, provokáció, pajzsonköpés, heccelés, mindenhol beélesített tévéstábok (már megvették a repülőjegyeket, hogy olcsóbb legyen!) és okostelefonok százainak kamerái, hátha elkészülhet a szupervideó, amit már alig várnak egy lendülő rendőrkézről, egy suhintó gumibotról, hogy egymásnak átadva újból szörnyülködésre kényszerítsék a hanyatló Nyugatot. Ha nem lesz ilyen, akkor lehet venni színházi kellékboltban művért, meg lehet nézni politikusi műfetrengést, azt is fel lehet venni.

Ez a mesevízió azért már nagyon az alja lenne mindannak, amit el tudunk képzelni. Na és pont ez a baj. Más is el tudja képzelni. Aki pedig azért kapja a pénzt, hogy Télapó legyen, netán szakállas Télanyó, az bizony nem lesz Mikulás, akit fizetnek és tartanak az eurokrata fedett szervezők, nos azok a kitartottak pedig azt csinálják, amit mondanak nekik. Csil­liárdos csinovnyikfizetségért le kell menni kutyába, ha úgy van, vagy el kell menni Budapestre, ha úgy van. Bejelentkezni, szavazni, romkocsmázni, tüntizni. Vigyázó szemetek a Brüsszel–Budapest-járatokra vessétek!