Óvatos optimizmus

A voksokat még számlálják a kiterjedt országban, de az eredmények már kristályosodnak: Volodimir Zelenszkij elnök pártja, a Nép Szolgája borítékolhatóan hatalmasat tarolt a vasárnapi ukrán előre hozott parlamenti választásokon, különösen a régi elit rovására. Ahhoz a kétségtelen örömhírhez, miszerint a magyarfaló Petro Porosenko exelnök sleppje sejthetően megint nagyot bukott, tartozik egy rossz is: Brenzovics László kiesésével úgy néz ki, megszűnik a magyar képviselet az ukrán parlamentben.

A napokban több szakértővel beszéltem, ukránnal és magyarral is, s egyikük sem örvendezett Brenzovics közelmúltbeli lépésein vagy a magyar politikusok megjelenésén Kárpátalján a választási időszakban. Ukrajna törvényei 2011 óta előírják ugyanis, hogy külföldi állampolgár nem „avatkozhat be” a választásokba. Ezt – szemben a hazánk egykori területeit elragadó egyéb kisantant-maradványok törvénykezési gyakorlatától – Kijev nem magyarellenes éllel szabályozta, hanem (megint) pusztán járulékos veszteség vagyunk abban a harcban, amit az orosz medve befolyásszerzési próbálkozásaival szemben vív. Mit lehet mondani erre? A törvény szerint igazuk van, aki azonban az elmúlt évtizedekben foglalkozott Ukrajnával, pontosan tudta, hogy a törvény alkalmazása mindig az alkalmazó kedvétől függ. Ha ő meg akar valamit oldani, akkor pragmatikusan jár el, és mindent, sőt annak az ellenkezőjét is lehet. Ha nem akarja megoldani, akkor viszont ügyesen a betűk mögé bújik, és álsajnálkozó mosollyal mutogat a törvényre: látod, barátom, tehetetlen vagyok. Ezzel kicsiben találkozhatott mindenki, akit valaha vizsgált át ukrán határőr, nagyban meg akkor, amikor például Porosenkóék, egy fél pakli ország útlevelével zsíros za­kóik zsebében, bejelentették, hogy tilos a kettős állampolgárság – kivéve nekik, képviselőknek.

Mindezeket figyelembe véve minimum meglepő volt a magyar politikusok látogatásai miatti kijevi keménykedés. Reménykedjünk, hogy jól dekódoljuk az üzenetet, és nem a Porosenko-örökség továbbélésének jele ez, hanem annak, hogy Zelenszkij akarata szerint a törvény lesz az úr keleti szomszédunknál – a térség történelme során talán először, így a posztszovjet érában talán a jog stabil szigetévé is válhat. Főleg ha Zelenszkijnek Putyinnal szemben is sikerül megütnie azt a tiszteletteljesen kemény hangot, amivel erőt mutat fel, de nem provokálja Moszkvát. Zárójelben megjegyezném, hogy a mi sajátosan keserű pozíciónkból mindkét felet meg tudjuk érteni: megéltük mi is, amikor külföldi hatalmak darabolták fel országunkat, mint ahogy éppen Ukrajna esetében történik, s aktívan éljük, milyen, amikor a határon túlra szakadt honfitársainkat nyelvtörvényekkel, állampolgársági törvényekkel és egyéb asszimilatív intézkedésekkel nyomorgatják, ahogy teszi most Kijev ezt fő célpontjával, az orosz ajkú ukrán lakossággal s ennek örvén a mieinkkel is.

Mi azonban nem vagyunk orosz medve. Gazdaságilag vagyunk olyan erősek, mint a háborúba-korrup­cióba sorvadt Ukrajna, katonailag viszont nem, s legfőképpen Budapest nem akar erőszakos területi revíziót. Óvatos optimizmussal reméljük, hogy Zelenszkij – aki Porosenkóval ellentétben nem szorul rá a magyar kártyára – maga is belátja, mennyire káros hidegháborút viselni saját szövetségesei ellen, és immár egy lojális parlamenttel a háta mögött az ígéreteken túl valóban nekikezd a diszkriminatív törvényi örökség felszámolásának és e sokat szenvedett ország európai irányba terelésének. Azt is talán okkal remélhetjük, hogy Poro­senkóval ellentétben a minta számára nem a negyvenes évek Európája lesz majd.