A futókirályt nem koronázhatták meg Melbourne-ben

Az 1956-os melbourne-i olimpia előtt Iharos Sándor fantasztikus világcsúcsot ért el 10 000 méteren ötvenezer néző előtt a Népstadionban, s a 26 éves ünnepelt sportcsillag nem gondolta volna, hogy ez lesz eredményes pályafutásának utolsó sikere. Mert hiába volt az olimpia egyik legnagyobb esélyese, ki sem utazott Melbourne-be.

A miértre lassan negyven éve keresem a választ. A nyolcvanas években interjút akartam készíteni minden idők legeredményesebb magyar atlétájával, s a Magyar Atlétikai Szövetségben azt a felvilágosítást kaptam, hogy benzinkutasként dolgozik, ami akkor a borravaló miatt jövedelmező állásnak számított. Aztán megtudtam, hogy alkoholproblémák miatt menesztették, s már tojást árul a budapesti Nagycsarnokban. Egy délután végre megtaláltam a Vásárcsarnokban azt a zöldségest, akinek tojást árult, aki érdeklődésemre azonnal kirohant a pult mellől, s követelte, hogy fizessem meg azt az összeget, amellyel az angolosan távozó Iharos tartozik neki. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm a kofát, hogy sem rokona, sem ismerőse nem vagyok Iharosnak.

Amikor ezt a történetet elmeséltem a Népsport szerkesztőségében, Varga Béla, a labdarúgórovat munkatársa közölte, hogy Iharos a Lajos utcában lakik, s ő szokta látni egy közeli borozóban. Ott találtam rá én is, nagyon barátságtalanul fogadott, de miután meghívtam egy nagyfröccsre, hajlandó volt szóba állni velem. De amikor a melbourne-i olimpiáról kérdeztem, keserűen annyit mondott: „Ez nagyon fájó emlék, erről nem alkarok beszélni.”

Iharos 1996-ban hunyt el, s halála után két évvel klubtársával, az olimpiai bronzérmes Rózsavölgyi Istvánnal készítettem interjút, aki elmesélte: „Őérte jöttünk fel Pestre 1956. október 23-án, s így sodródtunk bele a forradalomba. Szóval, Sztálint láttuk ledőlni, Iharost viszont nem találtuk meg. Tatára már nem tudtunk visszamenni, ezért a Honvéd Tüzér utcai pályáján húzódtunk meg. Megpróbáltam edzeni, nem sok sikerrel, mert kintről rám lőttek. Hogy mikor láttam újra Iharost? Mi október végén buszokkal elutaztunk Prágába, s egyszer, a felszereléseket utánunk szállító busszal Sanyi is megérkezett. Én nem vettem részt azon a megbeszélésen, amelyen bejelentette, hogy nem akar az olim­pián versenyezni, csak mint tudósító utazna Melbourne-be. Ezt nem engedélyezték neki, így a repülőgépre már nem szállt fel velünk”.

Ez a riporteri szerepvállalás azért is furcsa, mert a szeptemberben sérüléssel bajlódó világcsúcstartó október végén azt nyilatkozta a Népakarat újságnak: „Nem vállalom az olimpián való szereplést, mert úgy érzem, hogy formán kívül vagyok. Miután lelkiismeretesen nem ígérhetem azt, hogy a várakozásnak megfelelően szerepelek, az utazást inkább lemondtam. Azt a hatalmas dollárösszeget, amelybe a kiküldetésem került volna, fordítsák inkább külföldi orvosságokra, a szabadságharcban megsebesült honfitársaim életének megmentésére.”

Rózsavölgyi István szerint az olimpiai indulás lemondásában az is szerepet játszott, hogy Iharos korábban Tatán megismerkedett a gerelyhajító Laczó Ilonával, akibe beleszeretett. S szerelme miatt mondta le az olimpiai szereplést. Több mint húsz éve hosszú nyomozás után megtaláltam az akkor hatvanöt éves Laczó Ilonát, aki csak győzködés után volt hajlandó volt férjéről beszélni: „Nem igaz, hogy a prágai edzőtáborban Sanyi azt mondta, csak akkor megy ki az olimpiára, ha engem is kivisznek. Ilyet nem is követelhetett, mert ugyan gerelyhajításban nyertem magyar és angol bajnokságot is, de 1956-ban nem tartoztam a nemzetkö­zi élmezőnybe. Az tagadhatatlan, hogy miattam jött haza Prágából, majd a forradalom leverése után együtt hagytuk el az országot.”

A világhírű Iharos sok külföldi ajánlatot kapott, végül egy belga klub szerződését fogadta el, s 1957-ben Belgiumban vette feleségül Laczó Ilonát: „Kint mindent megkaptunk, lakást, autót és megfelelő állást, s mindketten elkezdtünk franciául tanulni. A kitűnő lehetőségek ellenére Sanyi egyre feszültebb lett, egyre jobban gyötörte a honvágy. Így aztán 1957 tavaszán elhatározta, hogy hazajön. A belgák természetesen nem értették, olyan cikkek jelentek meg, hogy a vörös futó visszamegy a vasfüggöny mögé. Sanyit azonban semmi sem akadályozta meg abban, hogy visszatérjen hazájába. Pedig higgye el, ha akkor kint maradunk, teljesen másképpen alakul a sportpályafutása és az élete is.”

Hazatérése után Iharos újra elkezdett edzeni, de mestere, az Egyesült Államokba emigrált Iglói Mihály nélkül már meg sem tudta közelíteni a nemzetközi élmezőnyt, az 1960-as római olimpián 5000 méteren tizedik, 10 000 méteren tizenegyedik lett. Sikertelensége, válása nagyon megviselte, s az időmérő órák ellen győztes bajnok a civil életben egyre több vereséget szenvedett, s az itallal próbálta tompítani a lelki fájdalmát.

„Miután elváltunk, sem szakadt meg a kapcsolatunk, a munkahelyemen többször felkeresett – mesélte Laczó Ilona. – Természetesen én is megpróbáltam lebeszélni egyre súlyosabb szenvedélyéről. Emlékszem, mindig azt mondta, „ez az én narkóm”. Rendkívül érzékeny volt, és úgy látszik, nem tudta elviselni, hogy hiába futott egy tucat világcsúcsot, a pályán sem sikerült elérnie azt, amire képes lehetett volna. A civil életben pedig egyszerűen csődöt mondott. Pedig higgye el, rendkívül becsületes és melegszívű ember volt. Nem mint volt felesége, hanem mint egykori atléta, őszintén mondom, soha nem volt, és soha nem lesz több olyan kitűnő magyar futó, mint Iharos Sándor. Ezért minden tiszteletet megérdemel.”
A bukott futókirály egyik vallomása jellemzi a legjobban az életét: „Vannak olyan emberek, akik a saját tévedéseikből sem tanulnak. Újra és újra rosszul ítélnek, és örökösen csalódniuk kell.”