Hogy szalasztotta el Ukrajna a jobb békeesélyeket?

A „kapituláció” szó használata 2015-ben, a minszki megállapodások aláírásakor vált a közbeszéd részévé. Akkor a donbaszi területek különleges státusszal történő reintegrációja volt a tét – tehát nem a területek elvesztése, hanem autonómiával való visszatérésük Ukrajnához. A „hazafias közvélemény” ezt árulásnak minősítette, a tiltakozások (gránátrobbanás a Parlamentnél) miatt Petro Porosenko elnök végül kihátrált a politikai rendezésből.

Ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg Volodimir Zelenszkij hatalomra kerülésekor a Steinmeier-formula kapcsán, majd a 2022-es invázió előtt, ami végül ürügyet szolgáltatott Oroszországnak a támadásra.

A cikk felidézi a 2022-es tavaszi isztambuli tárgyalásokat, ahol Oroszország még hajlandó lett volna kivonulni a februári invázió után elfoglalt területekről, cserébe Ukrajna semlegességéért. Bár ma sokan Boris Johnson akkori brit kormányfő látogatását okolják a megállapodás kútba eséséért, a szerző emlékeztet: az ukrán közvélemény akkor már a teljes győzelmet és az 1991-es határokat követelte, elutasítva minden kompromisszumot.

Technikai értelemben a kapituláció a hadsereg letételét és az államiság feletti kontroll átadását jelenti – mint Németország vagy Japán esetében 1945-ben. Trump terve, bár súlyos feltételeket szab és korlátozza a hadsereget, meghagyja Ukrajna szuverenitását, így jogilag nem minősül kapitulációnak, csupán egy rendkívül előnytelen békének.

A politikai körökben – bár nyilvánosan nem vállalják – egyre gyakrabban merül fel a kérdés: „Mi lesz, ha elutasítjuk?”

A döntéshozók aggodalma valós: bírja-e Európa a finanszírozást, meddig zuhanhat a hrivnya, és hány emberéletet követel még a háború folytatása? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minden egyes visszautasított békeajánlat után egy rosszabb következett. A kérdés most az, hogy Ukrajna elfogad-e egy „igazságtalan békét”, vagy kockáztat egy jövőbeli, valódi kapitulációt – írta meg a karpathir.com.