Bár napközben még mézesen mosolyog, hogy kivirul az ember lelke, s kedve lenne Rezeda Kázmér társaságában hosszú utazásokat tenni Krúdy úr postakocsiján, ám a mosoly csak művi, mint néhány haladó magyar párt nagy-nagy szabadságszeretete és demokráciavágya. Mert bizony megvékonyul a fák árnyéka, éjszakánként ködöt álmodnak az erdők, s már az ősz testvéröccse, a jóval szigorúbb tél járőrözik nagy gyanakvással, mint egy kérlelhetetlen kucsmás, csizmás, subás csősz. Hát kinek van kedve akkor útra kelni, elindulni álmok, hitek, vágyak felé? Örül az ember, ha otthon van, sőt, boldog, hogy valahol otthon lehet a világban, s nem kell mások kegyére sóvárognia.
De a természet már csak ilyen, akkor sem fordítja és veszíti el a fejét, ha valami csúnyát, embertelent lát. Nem, sőt még nem is ismer embertelent, szabadságot, demokráciát, nem hallott róla, nem tudja, milyen az, csak makacsul megy a saját feje, könyörtelen törvényei után. Mert törvényei bőven vannak, s egytől egyig áthághatatlanok. Hazudhatunk ugyan egy ideig, hihetjük, hogy itt legyőzzük a házasság intézményének felhígításával, ott folyókat fordítunk meg, amott meg belepiszkálunk a génekbe, majd a pénz nevű úr társaságában betegre ünnepeljük magunkat.
Pedig nagyon nincs miért egymás nyakába ugrálnunk, mert hát mint mondtam, a természet makacs, könyörtelen, következetes és bosszúálló. Például megrázza a földet, hogy még az ég is beleremeg, cunamit küld meg járványokat, folyókat dagaszt, tengereket korbácsol, vérszomjas hócsordákat szabadít az önhitt emberre. És elveri a kezét, ha szikéjével ott babrál, ahol nem lenne szabad. Szabott áron, szigorú szabályrendszer alapján mérlegel és ítélkezik, s aki vétett, annak bizony fizetnie kell. Sőt, mint például az ózonpajzs ügyében látjuk, még az ember gyereke sem tehet mást, majd fizet, fizet, fizet rendületlenül.
Úgyhogy ideig-óráig rosszalkodhatunk, szidhatjuk a Fradit Újpesten, génmódosított szóját faló vegetáriánust barkácsolhatunk a farkasból, rendszeresen bérmálkozót az álkommunistából, felcserélhetjük az évszakokat, oázist varázsolhatunk a sivatagból, müezzin sürgetheti imára a Szent Péter téren a hívőket és hitetleneket, ám a természet hegyeset köp erre. Egy ideig undorral elfordítja a fejét, majd szótlanul tűri, nézi, aztán elfenekeli a renitenseket, felültet mindannyiunkat a vörös postakocsira, és visszaviszi az embert természet adta jogaiba.
De szigorú törvények keretei közé.