Végtelen időben

Népvándorlás zajlik mindkét irányban. Felvillan az előttem haladó kocsi villogója, bekapcsolta a vészjelzőt, nem mintha baja lenne, de ezzel adja tudtomra, hogy lassítani kényszerül. Egyes szakaszokon húsz kilométeres óránkénti sebességgel is alig haladunk. Mondom, húsz, és nem százhúsz… Vagy ácsorgunk percekig, mire valahol valaki szabad utat ad a vándoroknak. Az ötvenes tempó már dinamikusnak tűnik, s csak nagyon ritkán van alkalmunk megiramodni, ahogy egy rendes, tisztességes, becsületes autópályához illenék.

A leállósávban ugyancsak vészvillogó figyelmeztet, hogy valódi vész esetén arra ne keressünk menekvést. Az a hely már foglalt. Mint színházban vagy szabadtéri koncerten – az érkezési sorrend mindent felülír. Két autó parkol ott, az egyik osztrák, a másik holland rendszámmal. De a rendszámtábla itt semmit nem jelent, az útra kelt vendégmunkások autóin ez a legjobb esetben is csak azt jelzi, hol dolgoznak, de azt nem, hogy honnan származnak. Ilyenkor, a nyári időszakban, kollektív szabadságolások idején ők útra kelnek, családlátogatás, rokoni nagyvizit, otthon, édes otthon. Nyugaton dolgozó törökök, albánok, koszovóiak, egyebek… Hazafelé igyekeznek.

Délnek tartok én is az autópályán, Szerbia felé. Abba az országba, „ahol a hatalom irtózik a polgároktól, mert csak nem kívánt tanúi az eseményeknek” – ahogy egy amerikai újságíró kolléga nemrég összefoglalta élményeit. Van a Balkánon egy ország - írta –, „ahol az emberek felélik a jövőjüket, mert a jelenükhöz nincs joguk. Ahol mindenki nevetgél, de senki iránt sincs jóindulattal. Ahol a bírósági eljárások hosszabbak, mint az élet. Ahol az árvíz az öntözéses növénytermesztés egyetlen módja. Ahol éltetik a diktátort, s a demokráciát csak az őrültek adójának tekintik. Ahol úgy tartják, hogy az ország attól fejlődik majd, ha visszahúzzák. Ahol nem vagy normális, ha nem őrülsz meg. Ahol a halál az életed egyetlen célja, ahol az idő végtelen, a hatalom pedig halhatatlan…”

Ott parkol hát az osztrák és holland rendszámú jármű az M5-ös autópálya leállósávjában, vészvillogók bekapcsolva, nehogy baj legyen… Oldalt, a sztráda szélén, a füvön pokróc leterítve, a népes család azon heverészik. Elemózsiás szatyrok, ételhordók, csomagok, eszcájg, műanyag flakonok, nejlonzacskók… A vendégmunkások évente ismétlődő vándorútján megállt a család megpihenni, s keresve sem találhatott volna jobb helyet egy kellemes kis piknikezésre, felüdülésre ebben a tikkasztó hőségben. Ráérősen ebben a végtelen időben…

Mert ezek az utazások hosszabbak, mint az élet.