Úszóoperett

A tévékben különféle meccsek mennek, zajlik az angol bajnokság, adnak amerikai focit meg kosárlabdát, és persze itt van nekünk a magyar operett úszóbajnokság. Na ez az úszkálás különösen izgalmas és jóval hosszabb, mint egy szappanoperett. Éveket, sőt már évtizedeket ível át, s könyékig lerágja az ember a körmeit, hogy vajon Gyárfás Tamás lesz-e a magyar úszók édesatyja vagy valaki más. Valaki megértőbb, humánusabb, emberarcúbb, demokratikusabb lélek, olyasvalaki, aki talán még látta Shane Tusupot is úszni.

Igen, ez roppant fontos, hiszen, mint kiderült, egykoron Tusup mester hozta az első vödör vizet Magyarországra, egyenesen a Pékerdőbe – ugyanúgy, mint a nagy-nagy legenda szerint Löwenrosen Károly az első futball-labdát –, s abban indult hódító tempózásra a magyar úszósport. Legfeljebb azon lehet vita, hogy nem inkább lavórban cipelte-e Pestig az alapvizet Hosszú Katinka férje, de rövidesen ez is kiderül, hiszen csak néhányat kell aludni, s új vezető rohangál majd a magyar úszás élén. Mára talán már minden letisztult, három jelölt, illetve jelentkező van, s bár Gyárfás kapta a legtöbb felkérést, úgy néz ki, végleg döntött, s antidemokratikus alkata ellenére teret enged a Hosszú-demokráciának.

Igen, igen, ez kérem a demokrácia. Végre, annyi évvel a rendszerváltoztatás után a sportéletünkben is megindul valami, s vége, lőttek az elnöki, edzői, szülői, pályagondnoki, szertárosi önkénynek. Ezentúl Dzsudzsák úr dönti el, akar-e futni a válogatott edzésén vagy sem, Szilágyi Áron, hogy asszózik-e, Hosszú Katinka pedig azt, elég-e ekkora vízfelület a magyar úszósportnak, vagy még a Balatont is kerítsük körbe úszóinknak úszóközgyűlési döntéssel. Istenem, mi lett volna itt, a magyar sportban, ha már az ötvenes években kitör a demokrácia. Na, nem a népi változata, mert hát az volt, az kitört, hanem az igazi. Igen, az igazi, mégpedig a Tusup–Hosszú-féle úszódemokratizmus mintájára.

Valami olyan, mint mondjuk sakkban a nimzoindiai védelem háromhuszáros változata. Úszó huszárok s egytől egyik első osztályú demokraták. Igen, ez lett volna a vegytiszta demokrácia – nem klórozott, mint a Dagály vize, s a népi demokrácia béketáboron belüli, általános járványa idején Puskás Öcsi például – őrnagyi sarzsijával – besétálhatott volna a Honvédelmi Minisztériumba, egyenesen a miniszterhez, és bajtársiasan kipofozza Farkas Mihályt a díszegyenruhájából. Vagy még ennél is tovább megy, meg sem áll Rákosiig, és mint Purkrábek úrnak a Szlávia Bankból Svejk kocsmájában, a Kehelyben, ő is tintaceruzával ráírta volna népünk bölcs vezérének kopasz fejére, hogy Van szerencsénk a mellékelt III./C tarifa alapján egy előnyös életbiztosítást ajánlani önnek, amelyben biztosíthatja önmagát és kedves családját is.

Na ugye, mi minden lett volna itten. Mert kérem, ez a színtiszta, őseredeti demokrácia. Kinek lett volna kedve elmenni ebből a gyönyörű, boldog, emberi, igazságos országból. Az ordító demokráciából. Akkor bizony nincs Recsk, nincs Kistarcsa, ötvenhat is elfeledve, nincs disszidálás, nincs Real Madrid, csak béke, drúzsba, barátság van, paradicsom, és azóta is csak nagy néha, unaloműzőként zökkenne ki helyéből a nagy-nagy, illetve Hosszú-Hosszú úszódemokrácia.

De most végre új úton járunk, jó pályán úszunk, mindegy már, hogy Gyárfás jó elnök volt-e, tökéletesen lényegtelen. Még az sem számít, hogy nem csupán palackban vagy jégkockába dermedve, Los Angeles–Olimpia-koktélban látott-e vizet, s – mint volt vízipólós – látott-e élő úszóversenyt, fogadta-e Tusup urat a Pékerdőben, vagy sem. Az a fontos, hogy jövőre nálunk lesz – ha nem is a Pékerdőben, de elsősorban Budapesten – a vizes vb, hozzánk járul a világ, és nem győz majd álmélkodni, hogy miként lett hirtelen nálunk úszócsászárságból úszóparadicsom.

Igen, mert eddig senki nem tudta elképzelni, miként lesz itten, minálunk más világ. Mert hát bármerre nézünk, tele van az életünk sok-sok apró diktatúrával. Diktátor edzővel, tanárral – bár a tanerőket egy ideje sarokba térdepeléssel, nevelői pofonokkal már sikerült megfegyelmezni –, igazgatóval, orvossal, hát akkor hogyan lesz ebből egyetlen, nagy, virágzó világdemokrácia. Elvégre mennyivel humánusabb megszavazni, hogy meg kell-e valakit műteni, mintsem az orvos döntése előtt meghajolni. Vagy az autószerelő véleményét többségi voksolással felülírni. Na ugye?

És akkor talán a folyószámlaszívű Tusup mester is megenyhül végre, vízbe ugrik, és lábbal előre – elvégre taposásban is elsőrangú – ledarálja a kétszáz vegyest. Előtte persze, összeborulva mindenkivel, megszavaztatva a publikumot, mégpedig a legszigorúbb demokrácia jegyében.

Másként ez nem megy. Másként hova lesz ez a világ.