Új világrend

Mint egy öngyilkos, lassan a fejéhez emeli a pisztolyt, és ráteszi mutatóujját a ravaszra. Európa mindig színes volt, de az identitása megmaradt, vallása és kultúrája évezredek óta változatlanul határozza meg világát, mindennapjait. Világháborúk szabdalták, népirtások hagytak rajta szégyenfoltot, polgárháborúk borították lángba. Mégis mindent túlélt, minden helyzetet megoldott valahogy, begyógyította a sebeket. Nem volt mindig igazságos. Velünk végképp nem. De megmaradtunk, ahogy megmaradtak mások is. Viszont ha Európa nem veszi le a kezét a ravaszról, akkor lehet, más világ jön majd. Most ugyanis egy eddig nem látott, kívülről jövő kihívás fenyegeti. És itt már nem arról van szó, hogy ki a menekült, kin kell segíteni. Miközben a kontinens nemzetei esnek egymásnak egy most még felmérhetetlen probléma miatt, csak páran látnak tovább az orruknál. Európát éppen lerohanják, és ha így megy tovább, meg is szállják. És nem az üldözöttekről van szó, akiken mindig segített, és akiken most is segítenie kell. Hanem a többiekről. Mert lassan elindul mindenki. Azok is, akik most még nem is gondolnak erre. A kontinens egyik legerősebb állama pedig – rettegve attól, hogy két világégés kirobbantása után bárki is egy rossz szót mond majd rá – fejvesztve tárja ki saját és ezzel együtt a kontinens kapuit. Önigazolást keres, hogy végre eltüntesse a bőrébe mélyen beégett billogot. Hogy a huszonegyedik század pozitív hőse legyen. De még nem látja, hogy magának, nekünk és a szerencsétlen üldözötteknek is csapdát állít. Mert a velük érkező szerencselovagok, akiknek majd haza kellene menniük, nem fognak elmenni. Európa majd a saját állampolgárainak kivívott jogaiból fog adni nekik. Mert nem teheti meg, hogy ne adjon. De nem is ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy lehet, ők előbb-utóbb majd új világrendet akarnak. Akár demokratikus úton, akár nem. És elegen lesznek hozzá. De akkor ezt a kontinenst már nem Európának fogják hívni, hanem valamilyen kalifátusnak.