Vélemény és vita
Több mint konszolidáció
Álláspont. Kegyelmi állapotban van a magyar gazdaság: miközben az állami pénzügyek rendben vannak, a gazdaság növekedési pályára állt
Kegyelmi állapotban van a magyar gazdaság: miközben az állami pénzügyek rendben vannak – ha nem így volna, aligha lennének befektetésre ajánlva mindhárom nagy hitelminősítőnél –, a gazdaság növekedési pályára állt.
De mielőtt a tisztelt kommentelők kormányszócsőnek minősítenének, álljon itt néhány szakértői várakozás: a K & H Bank előrejelzése alapján az idén a tavalyinál csaknem kétszer gyorsabban, 3,7 százalékkal növekedhet a magyar gazdaság, a Raiffeisen Bank is három százalék fölötti bővülést vár, míg az OTP Bank nagyjából osztja a négyszázalékos bővülési, kormányzati prognózist. A kereskedelmi bankok mellett optimista a hazai kilátásokkal kapcsolatosan az Európai Bizottság is, valamint a Nemzetközi Valutaalaptól is remélhető, hogy a tavaszi elemzésében felfelé kerekíti a magyar makrogazdasági számokat.
Elfogadom, hogy sok mindenkit nem hat meg különösebben a makropálya 2017-es vagy éppen 2018-as „lefutása”, és az sem, hogy ritkaságszámba megy a központi költségvetés mostani pozíciója – az év első hónapjai többletesek(!) –, hiszen a választópolgár általában azt érzi, hogy mi van a zsebében.
A kormánnyal különösebben nem szimpatizálók azt állítják, az ország „fel van spanolva”, annyira pocsék körülmények között élnek az emberek. Hatalmasak a társadalmi szakadékok, és teljesen „lepattant” a vidék, annak legalábbis a döntő része. Csoda-e, hogy „mindenki Nyugaton keresi a boldogulást?” – ugye ismerős ez a felvetés.
Félreértés ne essék, nem a kritikával van a baj, s nem is kell mindenkinek szeretnie a kormányt, csak feltűnő az objektivitás teljes mellőzése.
Egyébiránt a „nagy kérdésekre” különböző válaszokat is lehet adni, de néha bízzuk magunkat a statisztikára vagy éppen az üzleti élet szereplőinek megítélésére. Előtte azonban nézzünk őszintén magunkba: mire képes Magyarország, s mire mi, egyes emberek?! Erőforrásaink végesek, és még sokáig kísért bennünket a múlt. Aki osztrák fizetéseket akar, csak gondoljon arra: volt-e sógorainknál például szocializmus? Amennyiben pedig megvizsgáljuk, hogy az immár egységes Németországban mi is a helyzet, a dúsgazdag nyugati oldal már 27 éve invesztál folyamatosan milliárdokat (korábban márkában, most euróban) a keleti „féltekére”, s mégis, még most is elképesztően nagy és mély a különbség.
Nekünk, magyaroknak nincs szponzorunk. Ráadásul a kelleténél később nyertünk bebocsátást az EU-ba, így a várva várt fellendülés elmaradt, és csakis az uniós forrásokra építeni a felzárkózást, beláthatjuk, vágyálom.
Történt azonban és most is történik itt egy és más. Saját erőből – is. Kár ezt elhallgatni. Még ha sokaknak kínos összehasonlításokat tenni a 2010 előtti, valamint a mostani helyzettel.
Kezdem a makrogazdasági összképpel. Magyarország az elszálló költségvetési hiány(ok), a nyolcvanszázalékos adósságráta miatt fekete bárány volt, mára sikersztori . Tudniillik hazánk közpénzügyei helyrebillentek. Az uniós kulcsszint alatti államháztartási hiány mellett az ország adósságának a GDP-hez viszonyított aránya fejezi ezt ki leginkább. Miközben ez a mutató az Egyesült Államoktól Japánon át Angliáig nőtt, addig a magyar adósságráta csökkent. Ez azt jelenti, hogy a mai helyzet nem hasonlít a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évekhez, amikor a külső adósság menedzselése kényszerpályára vitte az egész gazdaságpolitikát. Pozitív tényező az is, hogy az ország sérülékenysége jelentősen csökkent, hiszen a külső források aránya egyharmadnyi lett az adósság finanszírozásában. Az is hatalmas hitelességi tartalék, hogy az ország kint maradt a finanszírozási piacon. Ráadásul extrém alacsony kamat mellett tudunk kölcsönökhöz jutni.
Megtörtént a foglalkoztatási fordulat is: az elmúlt hat év alatt több mint 700 ezren jutottak munkához. Kivitelben minden történelmi rekord megdőlt, s az export szerkezetében kétharmados aránnyal szerepelnek a gépek és berendezések – ez jobb a spanyol vagy az olasz mutatónál. Megszűnt a nemzetközi színvonalat sokszorosan meghaladó kamatszint, és az Európai Központi Bank szerint értelmezett árstabilitás is kialakult. Mindez a vállalkozások és a háztartások számára kiszámíthatóbb környezetet jelent.
A mindennapokban ez új munkahelyekkel, béremeléssel, adócsökkentéssel jár. A statisztika szerint a háztartások fogyasztása felgyorsult, magyarán egyre többen és többet vásárolhatnak.
Egzaktabb a kép, ha mindezt számosítjuk: a minimálbér 15, a szakmunkás minimálbér 25 százalékkal emelkedett. Négy év alatt ötven százalékkal nő átlagosan a pedagógusok fizetése, az oktatóké, kutatóké pedig 2018-ig 27 százalékkal ugrik meg. Nézzük a „válságágazatot”, az egészségügyet! A szakorvosok és szakgyógyszerészek bére két lépésben 207 ezer forinttal növekszik, az ápolók fizetése pedig 2018-ig 65 százalékkal lesz magasabb. A kormányzati kimutatások alapján időközben 71 kórház megújult, 23 új rendelőintézet épült, 27 új mentőállomás létesült.
Kétségtelen, hogy most a legnagyobb kihívás a versenyképesség javítása, amely komplex feladat. A kormányzati igyekezet – a hatósági eljárások árainak csökkentése, az adók mérséklése, a bürokrácia lefaragása – azonban itt is tetten érhető.
De a lényeget a végére hagytam. Azt, hogy a harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikájában mára túljutott a „több mint konszolidáció” szakaszán, és ez csakis egy tényezőnek tulajdonítható.
Amit úgy hívnak: politikai stabilitás.
De mielőtt a tisztelt kommentelők kormányszócsőnek minősítenének, álljon itt néhány szakértői várakozás: a K & H Bank előrejelzése alapján az idén a tavalyinál csaknem kétszer gyorsabban, 3,7 százalékkal növekedhet a magyar gazdaság, a Raiffeisen Bank is három százalék fölötti bővülést vár, míg az OTP Bank nagyjából osztja a négyszázalékos bővülési, kormányzati prognózist. A kereskedelmi bankok mellett optimista a hazai kilátásokkal kapcsolatosan az Európai Bizottság is, valamint a Nemzetközi Valutaalaptól is remélhető, hogy a tavaszi elemzésében felfelé kerekíti a magyar makrogazdasági számokat.
Elfogadom, hogy sok mindenkit nem hat meg különösebben a makropálya 2017-es vagy éppen 2018-as „lefutása”, és az sem, hogy ritkaságszámba megy a központi költségvetés mostani pozíciója – az év első hónapjai többletesek(!) –, hiszen a választópolgár általában azt érzi, hogy mi van a zsebében.
A kormánnyal különösebben nem szimpatizálók azt állítják, az ország „fel van spanolva”, annyira pocsék körülmények között élnek az emberek. Hatalmasak a társadalmi szakadékok, és teljesen „lepattant” a vidék, annak legalábbis a döntő része. Csoda-e, hogy „mindenki Nyugaton keresi a boldogulást?” – ugye ismerős ez a felvetés.
Félreértés ne essék, nem a kritikával van a baj, s nem is kell mindenkinek szeretnie a kormányt, csak feltűnő az objektivitás teljes mellőzése.
Egyébiránt a „nagy kérdésekre” különböző válaszokat is lehet adni, de néha bízzuk magunkat a statisztikára vagy éppen az üzleti élet szereplőinek megítélésére. Előtte azonban nézzünk őszintén magunkba: mire képes Magyarország, s mire mi, egyes emberek?! Erőforrásaink végesek, és még sokáig kísért bennünket a múlt. Aki osztrák fizetéseket akar, csak gondoljon arra: volt-e sógorainknál például szocializmus? Amennyiben pedig megvizsgáljuk, hogy az immár egységes Németországban mi is a helyzet, a dúsgazdag nyugati oldal már 27 éve invesztál folyamatosan milliárdokat (korábban márkában, most euróban) a keleti „féltekére”, s mégis, még most is elképesztően nagy és mély a különbség.
Nekünk, magyaroknak nincs szponzorunk. Ráadásul a kelleténél később nyertünk bebocsátást az EU-ba, így a várva várt fellendülés elmaradt, és csakis az uniós forrásokra építeni a felzárkózást, beláthatjuk, vágyálom.
Történt azonban és most is történik itt egy és más. Saját erőből – is. Kár ezt elhallgatni. Még ha sokaknak kínos összehasonlításokat tenni a 2010 előtti, valamint a mostani helyzettel.
Kezdem a makrogazdasági összképpel. Magyarország az elszálló költségvetési hiány(ok), a nyolcvanszázalékos adósságráta miatt fekete bárány volt, mára sikersztori . Tudniillik hazánk közpénzügyei helyrebillentek. Az uniós kulcsszint alatti államháztartási hiány mellett az ország adósságának a GDP-hez viszonyított aránya fejezi ezt ki leginkább. Miközben ez a mutató az Egyesült Államoktól Japánon át Angliáig nőtt, addig a magyar adósságráta csökkent. Ez azt jelenti, hogy a mai helyzet nem hasonlít a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évekhez, amikor a külső adósság menedzselése kényszerpályára vitte az egész gazdaságpolitikát. Pozitív tényező az is, hogy az ország sérülékenysége jelentősen csökkent, hiszen a külső források aránya egyharmadnyi lett az adósság finanszírozásában. Az is hatalmas hitelességi tartalék, hogy az ország kint maradt a finanszírozási piacon. Ráadásul extrém alacsony kamat mellett tudunk kölcsönökhöz jutni.
Megtörtént a foglalkoztatási fordulat is: az elmúlt hat év alatt több mint 700 ezren jutottak munkához. Kivitelben minden történelmi rekord megdőlt, s az export szerkezetében kétharmados aránnyal szerepelnek a gépek és berendezések – ez jobb a spanyol vagy az olasz mutatónál. Megszűnt a nemzetközi színvonalat sokszorosan meghaladó kamatszint, és az Európai Központi Bank szerint értelmezett árstabilitás is kialakult. Mindez a vállalkozások és a háztartások számára kiszámíthatóbb környezetet jelent.
A mindennapokban ez új munkahelyekkel, béremeléssel, adócsökkentéssel jár. A statisztika szerint a háztartások fogyasztása felgyorsult, magyarán egyre többen és többet vásárolhatnak.
Egzaktabb a kép, ha mindezt számosítjuk: a minimálbér 15, a szakmunkás minimálbér 25 százalékkal emelkedett. Négy év alatt ötven százalékkal nő átlagosan a pedagógusok fizetése, az oktatóké, kutatóké pedig 2018-ig 27 százalékkal ugrik meg. Nézzük a „válságágazatot”, az egészségügyet! A szakorvosok és szakgyógyszerészek bére két lépésben 207 ezer forinttal növekszik, az ápolók fizetése pedig 2018-ig 65 százalékkal lesz magasabb. A kormányzati kimutatások alapján időközben 71 kórház megújult, 23 új rendelőintézet épült, 27 új mentőállomás létesült.
Kétségtelen, hogy most a legnagyobb kihívás a versenyképesség javítása, amely komplex feladat. A kormányzati igyekezet – a hatósági eljárások árainak csökkentése, az adók mérséklése, a bürokrácia lefaragása – azonban itt is tetten érhető.
De a lényeget a végére hagytam. Azt, hogy a harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikájában mára túljutott a „több mint konszolidáció” szakaszán, és ez csakis egy tényezőnek tulajdonítható.
Amit úgy hívnak: politikai stabilitás.