Tiszteljük a múltunkat!

A történelem az élet tanítómestere (Historia est magistra vitae), mondták a rómaiak, ami annyit tesz, hogy a mindenkori cselekvő ember tanuljon az előtte járó nemzedékek tapasztalataiból, sikereiből és kudarcaiból. Ezek okainak ismerete ugyanis hozzájárulhat ahhoz, hogy a jelen kihívásaira jó válaszokat adjon. Mindennek azonban előfeltétele, hogy a történelmet a tényeknek megfelelően ismerjük meg. Ehhez pedig Tacitus római történetíró adott örökké érvényes tanácsot: A múltat harag és elfogultság nélkül (Sine ira et studio) kell vizsgálni és bemutatni. Ha most napjainknak a történelemmel felületesen foglalkozó, de annál elfogultabb ítéleteket megfogalmazó írásaira gondolunk, látnunk kell, hogy az ősök bölcs tanácsaira a többség nem hallgat. Mindennél időszerűbb tehát Leopold Rankénak a 19. század német történészének figyelmeztetése: a történész ne ítélkezzék, hanem mutassa be minél pontosabban az eseményeket.

Napjainknak a múltat megismerni akaró embere leginkább az irodalom körébe tartozó munkákból tájékozódik, amelyek szerzői nagyon szabadon, az olvasói, politikai igényekre is figyelemmel válogatnak a tények közt. Ez a megállapítás nem vonatkozik a klasszikus, történelmi témájú művészeti alkotásokra, amelyek nem egyes történelmi kérdésekben akarnak állást foglalni, hanem történelmi keretbe ágyazottan közvetítenek egyfajta nemes mondanivalót. Így nem okoz gondot, ha az ábrázolás történelmileg nem teljesen hiteles. A 20. században viszont a totális diktatúrák parancsára megjelentek a múltat újraértékelő regények, drámák, filmek stb., hogy elvégezzék kártékony feladatukat. Gondoljunk csak a következőre: XII. Pius pápát életében tisztelet övezte, halálakor pedig csodáló és elismerő nyilatkozatok özönével méltatták. Ezt az általános véleményt fordította az ellenkezőjére Rolf Hochhuth: A helytartó című, 1963-ban írt színdarabja, s ettől kezdve „cáfolhatatlan” a hamis vád, miszerint a pápa szemet hunyt a nácik gaztettei felett. A botrányokra éhes tömegemberek számára tehát egy új értékelés elfogadására elég volt egy színdarab, amely kielégítette nemcsak a várakozásukat, de a „leleplező igazság” győzelmi mámora iránti igényüket is.

Az irodalmi munkák szerzőinek történészi „feladatvállalása” akkor kártékony igazán, ha olyan kérdésekben foglalnak állást, amelyekben hosszú évtizedek óta nem lehetett egy, a nagy többség számára elfogadható nemzeti álláspontot kialakítani. Ez esetben csak a nagyon alapos történelmi tanulmányok tudnának hozzájárulni az elmérgesedett ellenségeskedés csillapításához. A tényeket szabadon értelmező, elfogult irodalmi hozzászólások ugyanis csak az ellenségeskedést fokozzák. Mindez súlyos károkat okozhat a nemzet önbecsülésében. Különösen akkor, ha a magukat nemzeti elkötelezettségű írástudóknak vallók szinte versengenek abban, hogy szégyenletessé és ellenszenvessé tegyék történelmünk azon megbecsülésre érdemes eseményeit és személyiségeit, amelyeket és akiket az ellentétes politikai oldal előzményeinek és elődeinek tekintenek. Mintha csak a nemzeti múltnak az aczéli korszakban kötelező divattá tett deheroizálását vették volna át, részben más előjellel.

Azon sem árt elgondolkodni, hogy nálunk mindezt miért tekintik nemzeti cselekedetnek. Az egészséges nemzetek ugyanis arra törekszenek, hogy múltjuk minél több eseményét és személyiségét a nemzeti panteonba helyezzék. Minden történelemben, a mienkben is vannak szégyenletes foltok, így a kommunista és nyilas diktatúrák, megtorlások, vörös- és fehérterror, de ami a 20. században ezeken kívül történt, az mind értékhordozó, akár bal-, akár jobboldali.

A 20. század megértésében gondot okoznak a forradalmakról kialakult különböző vélemények is. Az eligazodás érdekében induljunk ki abból, hogy nem tekinthető forradalomnak minden erőszakos és radikális változás. A forradalom célja ugyanis a zsarnoki, illetve demokráciahiányos rendszer megdöntése és egy demokratikus, emberséges társadalom megteremtése. 1956-ban a felkelt magyar nép megdöntötte a kommunista zsarnokságot, hogy megvalósítson egy demokratikus, emberséges társadalmat, s egyben kivívja az ország függetlenségét. Tehát forradalmat hajtott végre.

Eligazodásunkat segíti, ha 1789-re gondolunk, amellyel kapcsolatban az utókor – nagyon helyesen – megkülönbözteti a francia forradalmat az 1793-ban kezdődő jakobinus diktatúrától. A tisztánlátás érdekében nekünk is hasonlóan kell eljárnunk az 1917-es orosz és az 1918-as magyar forradalom esetében.

Oroszországban 1917. március 12-én győzött a (februári) forradalom, amely megdöntötte a cári rendszert, s hozzákezdett a demokrácia megteremtéséhez, amelynek során szeptember 14-én Oroszországot köztársasággá nyilvánították. Ezt a folyamatot szakította meg november 7-én (október 25.) a bolsevik államcsíny, amely felszámolta a kibontakozóban lévő demokráciát, megteremtette a proletárdiktatúrát, és egy új típusú zsarnokságot hozott létre.

Hasonlóan történt Magyarországon is. 1918. október 31-én győzött az őszirózsás forradalom, november 16-án pedig kikiáltották az első magyar köztársaságot. Ekkor mondta Károlyi Mihály miniszterelnök, hogy „az ifjú magyar köztársaság egyben nemzeti, egyben demokratikus és szociális tartalmú”. Ezt a korszerű Magyarországot megvalósítani akaró törekvést tette lehetetlenné és számolta fel az 1919. március 21-i kommunista államcsíny, megteremtve a magyar viszonyok közt eleve bukásra ítélt proletárdiktatúrát, s az oktalan vörösterrorral kiprovokálva a fehérterrort. (Azt se felejtsük, hogy nemcsak a kommunisták, de a magukat szintén forradalmároknak tekintő fasiszták és nemzetiszocialisták hatalomátvétele sem tekinthető forradalomnak.)

Napjainkban több lebecsülő, gyalázkodó megállapítás is olvasható az őszirózsás forradalomról és Károlyi Mihályról, mindenekelőtt azért, mert őket okolják a történelmi Magyarország megcsonkításáért. Erről csak annyit, hogy az ország kétharmadát mindenekelőtt a háborús vereség miatt csatolták el. A győztesek ugyanis a több mint négyéves öldöklés után elhatározták, hogy a veszteseknek mindenért keményen meg kell fizetniük, annál is inkább, mert szerintük az Osztrák–Magyar-Monarchia hadüzenete robbantotta ki a háborút. Fel szokták vetni azt is, hogy Ausztriát, Csehországot és Horvátországot miért nem büntették meg. Ausztriát is keményen megbüntették Németországgal, Bulgáriával és Törökországgal együtt. A zavart az okozza, hogy Nyugat-Magyarországot tőlünk elvették és az osztrákoknak adták, de ennek oka a „Magyarországról fenyegető” bolsevista veszély volt. Cseh- és Horvátországot pedig a győztesek nem veszteseknek, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia elnyomott nemzeteinek, azaz saját szövetségeseiknek tekintették.

A nemzeti öngyalázás új mozzanata, hogy Károlyival együtt Nagy Imrét is igyekeznek besározni. Ennek során például felvetik, hogy Nagy Imre kormányának a Varsói Szerződésből való kilépése hazardírozás volt, mert a miniszterelnöknek tisztában kellett volna lennie a mozgásterével. Megint a tények: október 30-án a Budapesten tárgyaló Mikojan és Szuszlov beleegyezésével jelentette be Nagy Imre, hogy négypárti koalíciós kormányt alakít. Ezzel egyidőben hozták nyilvánosságra a szovjet kormánynyilatkozatot, amely kijelentette, hogy Moszkva kész „a Magyar Népköztársaság és a Varsói Szerződés többi államának kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásával kapcsolatban tárgyalásokat” folytatni. E két bejelentés a forradalom győzelmét jelentette.

Október 31-én azonban a szovjet vezetés megváltoztatta álláspontját, és úgy döntött, hogy fegyveres erővel veri le a magyar „ellenforradalmat”, s a támadást november 4. hajnalára tűzte ki. Ezt viszont nem hozták nyilvánosságra, így csak a szovjet haderő október 31-én kezdődő benyomulásából lehetett a forradalmunk sorsát megpecsételő moszkvai döntésre következtetni. Nagy Imre sikertelenül próbált Moszkvával kapcsolatot teremteni, Andropov nagykövet pedig hazug módon csak azt ismételgette, hogy az október 30-i megállapodás érvényben van. Így került sor a november 1-jei megbeszélésre, amelyen a forradalom miniszterelnöke kijelentette a szovjet nagykövet előtt, hogy Magyarország felmondja a Varsói Szerződést és kihirdeti semlegességét. Ezzel azonban a miniszterelnök az ország helyzetén nem rontott, mert a szovjet vezetők a fegyveres támadást elrendelő döntésüket már korábban meghozták.

Nagy Imre és Károlyi kapcsán azt is felvetik, hogy a két politikus, miután csődbe vitte az országot, távozott. Ez a vélekedés nemcsak rágalmazó, de Nagy Imre és társai sorsát ismerve kegyeletsértő is. Nagy Imre nem tudhatta, hogy a jugoszláv nagykövetség meghívása Hruscsov és Tito megállapodásán alapult. Tito ugyanis vállalta, hogy a jugoszlávok ráveszik Nagy Imrét a lemondásra, ezzel is simábbá téve Kádár hatalomra jutását. A forradalom miniszterelnöke viszont arra gondolhatott, hogy a különutas jugoszlávok talán segítenek abban, hogy az október 30-a óta elzárkózó szovjet vezetéssel tárgyaljon. Nem így történt.
Jó lenne, ha a Nagy Imrét bírálók észrevennék, a magyar ’56 a világ első győztes antikommunista forradalma volt, és a magyar történelem egyik legnagyobb világtörténelmi jelentőségű eseménye, amire büszkék lehetünk. Ebben meghatározó szerepe volt a forradalom miniszterelnökének, aki október 30-ig lépésről lépésre el tudta fogadtatni a szovjet vezetőkkel a forradalom újabb és újabb követeléseit. Utána pedig vállalta a vértanúságot, pedig csak alá kellett volna írnia a lemondását. Talán a nemzeti szempont is azt követelné, hogy az írástudók a mondvacsinált bírálatok helyett inkább a forradalom érdemeit és jelentőségét hangsúlyozzák.

Úgy gondolom, ezzel a néhány példával sikerült érzékeltetnem, hogy a tényeket felületesen és szabadon kezelő írásokkal bármit és annak az ellenkezőjét is „bizonyítani” lehet. A történelemről íróknak az lenne a feladatuk, hogy a tények ismerete és tisztelete alapján a nemzeti múlt minden értékét feltárják, és minél több emberrel megismertessék. A közeljövőre tekintve pedig nemzeti önbecsülésünk szempontjából is fontos lenne, hogy 2018-ban az őszirózsás forradalom győzelmének és az első magyar köztársaság kikiáltásának századik évfordulójáról méltóképpen megemlékezzünk. Ennek azonban előfeltétele, hogy az immár közel egy évszázada rágalmazott eseményeket harag és elfogultság nélkül mutassuk be. Erényeiből épüljünk, hibáiból tanuljunk.