Térden állva

Ha nem is az egész világot, azon belül ezt a mesterségesen meghúzott határokkal ezerfelé szabdalt, szilánkosra tört kis magyar univerzumot mindenképp bejárták az elmúlt napokban keresztül is meg kasul is a fancsikai Lőrinc Sándor búcsúztatásáról készült felvételek. A harminchat éves kárpátaljai magyar fiatalember még januárban esett el Kelet-Ukrajnában, a szanzsarivkai – akárhol legyen is az – harcokban, de csak most sikerült azonosítani. Eddig az eltűnt katonák listáján szerepelt, szerettei tehát reménykedhettek abban, hogy fogságba esett, kórházba került – tehát hogy bármi módon is, de még életben van.

A DNS-vizsgálatok azonban megállapították, hogy az ő holttestét találták meg.

Feltételezem, hogy olvasóink többsége látta, láthatta a fényképeket vagy videókat, ahogy a Lőrinc Sándor koporsóját szállító autó megérkezik Fancsikára, az út mellett pedig térdre ereszkedett emberek fogadják, így adva meg neki a tiszteletet, így köszönve el tőle, így búcsúztatva el az áldozatot.

Hátborzongató felvételek, akárkinek akármi legyen is a véleménye a kelet-ukrajnai polgárháborúról, bárki bármit is gondoljon azokról a szerencsétlen fiatalokról, akiket ilyen vagy olyan egyenruhákban „hatóságilag” belerángatnak a harcokba – vagy ilyen-olyan módon fanatizálva önként mennek oda –, mindegy. Mindegy, mert a képek egyértelműen jelzik, hogy itt a közösség érzi úgy, hogy megfogyatkozott, hogy kevesebb lett, valakit elveszített. És ez adja azt a többletet, ami miatt nem lehet úgy végignézni ezeket a felvételeket, nem lehet úgy ezekre a fotókra pillantani, hogy az ember ne borzongjon bele.

Mert az még rendjén is van – már bocsánat, de nincs bennem szégyenérzet emiatt –, hogy én itt, Budapesten nem tudom, hogy hol van ez a bizonyos Szanzsarivka, s ugyanígy nem tudtam másfél évtizeddel ezelőtt a Vajdaságban, a Délvidéken, Zentán vagy Újvidéken sem (ma már a kor internetes technikájával, egy-két jól megválasztott keresőszóval, a Google beizzításával villámgyorsan kideríthető…), meggyőződésem azonban, hogy – ha van még józan ész ebben a kis magyar univerzumban – azoknak a kárpátaljai magyar fiataloknak sem kellett volna soha megtudniuk, akiket odavezényeltek az „illetékesek”.
Sem a gyászolóknak.

Lőrinc Sándor pedig nyugodjék békében!