Vélemény és vita
Tavaszváró
Kezdődik! Elég lenne talán csupán ennyit írni – és egykoron elég is volt –, vagy még ennyit sem
Kezdődik! Elég lenne talán csupán ennyit írni – és egykoron elég is volt –, vagy még ennyit sem, hiszen valamikor a nyolcvanas évek végén azt mondta nekem az akkor válogatott Puglits Gábor: „Ha maga megírja, hogy meccs lesz, nem mennek ki az emberek!”
Hát, ha ezen múlna, le nem írnám, hogy mától újra meccsek lesznek, sőt még magát a futball szót sem, pláne nem elé ragasztott magyar jelzővel.
Márpedig de sokszor leírtam, és persze lelkendeztem nagy rajtvárásomban, a beígért álomfutball reményében. Mint a gyerek, aki az orrát a cukrászda üvegéhez nyomja, és ámul az önmagukat kellető csodák láttán. S még korábban, a debreceni Nagyállomáson úgy vártuk a pesti gyorst, az Albert Flóriék tavaszhozó Fradiját, mint ahogyan a Tücsökzenében Szabó Lőrinc a Piac utcán „óriás és ékszerész” boltjába igyekvő óriást.
Igen, a játék a szemünkben szent és sérthetetlen óriás volt. És ehhez mérten vettük komolyan ami a magyar pályákon történt. Volt ugye a munka korszaka, amikor minden lap lelkesen megírta: soha ilyen keményen még nem alapoztak a fiúk – ez az alapozás legalább olyan bűvszó volt, mint manapság a politikai korrektség –, annyit futottak, hogy huszonnyolcszor megtehették volna a Battonya–Nemesmedves történelmi utat, kibeleztek harminckét medicinlabdát, a tartalékkapus pedig tizennégyszer kinyomta a masszőrt. Félkézzel! Aztán jött a tavasz, és láttuk, amit láttunk. Ja, előtte még túrák is voltak, és ahogy múlt az idő, egyre szerényebb meghívásokra, ócskább helyszínekre.
Aztán a fizető túrák elmaradtak, hiszen alig valaki volt ránk kíváncsi a nagyvilágban, itthon meg még mindig mentünk, vakhittel, boldogan, elhitettük másokkal – és persze mindenekelőtt önmagunkkal –, hogy az ősz csak tévedés volt, rossz álom, és jön a zsongító tavasz, és végre hozza nekünk a bennünk élő focit. Hát nem hozta. És a játékosok nagyon hamar alászálltak a földre – sőt egyenesen a sárba –, disznó, ingyenélő bagázs lett az istenek gyülekezete. Azért a következő évben ennek ellenére sem illett olyasmit írni, hogy törjön el a lába annak, aki kimegy egy magyar meccsre. Nem. Már csak azért sem, mert minden futballgályarabban pislákolt a remény, dolgozott a gyermeki fociáhítat, hogy na, majd most. Most tényleg, és biztosan, és erősítettünk, bár volt, aki elment a klubtól, de mégis. Mégis lesz hóvirág, ibolya és játék.
Lett. Volt sápadtlila, harmatoszöld, hamvaskék. És haragvörös a szurkolók feje. Fogadkozások tétettek, szent eskük estek, még a profi tökmagárusok is átkozták a színvonalt, és kartellbe tömörültek a magyar labdarúgás minőségének emelése érdekében. Hát nekik sem sikerült. Akkor még gyerekhittel, patyolatlélekkel járt meccsre az ember, mintha templomba igyekezne. Aztán az ócska bundameccsek és a piti, otromba fogadási csalások még a maradék hitét is megrabolták, és jószerivel már bírót szidni, káromkodni meg verekedni járt a pályákra az ember – már, ha járt egyáltalán –, a gyerekét pedig csak azért vitte időnként magával, hogy megmutathassa neki: „Na, kisfiam, jól nézd meg ezeket a bácsikat! Ilyen soha ne légy!”
Eltört a lélek, elszökött a hit, gyanús lett a futball, és még nála is gyanúsabb az érte lelkesedő, meccsre járó ember. Ha egy kőbányai kiskocsmában elszabadult egy pofon, összefirkálták valahol a szovjet hősi emlékművet vagy gyújtogattak a tévészékház előtt, mindenki rögvest tudta, hogy futballhuligánok voltak. Pedig pofonnak, bajnak nincs gazdája. De akkor is, más minőség, új embertípus született: korunk antihőse, a futballbuta paraszt vagy panelproli.
Eredmény nem volt, öröm szinte semmi, már csak megszokásból vitte a közhelyekben gondolkodó lábuk a szurkolókat a stadionok felé, és egyre többen és többször elakadtak némely kiskocsmákban. És akadnak el még ma is. Pedig az eredmény már nem a tegnapi. Csak a játék az, de az nagyon. Hogy ott vagyunk az Eb-n, új dimenzióba helyezte nálunk a megvetett, minimum gyanús játékot, még ha nem is állt helyre a futballbéke. Már nincs feszültség, izgalom egy-egy átigazolás vagy edzőkidobás láttán, nem civakodnak a népek, hogy ki legyen az MLSZ elnöke, nem tüntetnek a nyíregyháziak vagy a pécsiek, hogy miért nincs NB I.-es csapatuk, és kit érdekel, hogy hányas osztályzatot adott a Népsport a csaló játékvezetőnek. És akkoriban még minden fájt. Most meg az fáj, hogy már nem fáj. Mint Vörösmartynál: a föld megőszült, most tél van és csend és hó és halál.
Bár ma állítólag megjön a tavasz. Kezdődik!
Hát, ha ezen múlna, le nem írnám, hogy mától újra meccsek lesznek, sőt még magát a futball szót sem, pláne nem elé ragasztott magyar jelzővel.
Márpedig de sokszor leírtam, és persze lelkendeztem nagy rajtvárásomban, a beígért álomfutball reményében. Mint a gyerek, aki az orrát a cukrászda üvegéhez nyomja, és ámul az önmagukat kellető csodák láttán. S még korábban, a debreceni Nagyállomáson úgy vártuk a pesti gyorst, az Albert Flóriék tavaszhozó Fradiját, mint ahogyan a Tücsökzenében Szabó Lőrinc a Piac utcán „óriás és ékszerész” boltjába igyekvő óriást.
Igen, a játék a szemünkben szent és sérthetetlen óriás volt. És ehhez mérten vettük komolyan ami a magyar pályákon történt. Volt ugye a munka korszaka, amikor minden lap lelkesen megírta: soha ilyen keményen még nem alapoztak a fiúk – ez az alapozás legalább olyan bűvszó volt, mint manapság a politikai korrektség –, annyit futottak, hogy huszonnyolcszor megtehették volna a Battonya–Nemesmedves történelmi utat, kibeleztek harminckét medicinlabdát, a tartalékkapus pedig tizennégyszer kinyomta a masszőrt. Félkézzel! Aztán jött a tavasz, és láttuk, amit láttunk. Ja, előtte még túrák is voltak, és ahogy múlt az idő, egyre szerényebb meghívásokra, ócskább helyszínekre.
Aztán a fizető túrák elmaradtak, hiszen alig valaki volt ránk kíváncsi a nagyvilágban, itthon meg még mindig mentünk, vakhittel, boldogan, elhitettük másokkal – és persze mindenekelőtt önmagunkkal –, hogy az ősz csak tévedés volt, rossz álom, és jön a zsongító tavasz, és végre hozza nekünk a bennünk élő focit. Hát nem hozta. És a játékosok nagyon hamar alászálltak a földre – sőt egyenesen a sárba –, disznó, ingyenélő bagázs lett az istenek gyülekezete. Azért a következő évben ennek ellenére sem illett olyasmit írni, hogy törjön el a lába annak, aki kimegy egy magyar meccsre. Nem. Már csak azért sem, mert minden futballgályarabban pislákolt a remény, dolgozott a gyermeki fociáhítat, hogy na, majd most. Most tényleg, és biztosan, és erősítettünk, bár volt, aki elment a klubtól, de mégis. Mégis lesz hóvirág, ibolya és játék.
Lett. Volt sápadtlila, harmatoszöld, hamvaskék. És haragvörös a szurkolók feje. Fogadkozások tétettek, szent eskük estek, még a profi tökmagárusok is átkozták a színvonalt, és kartellbe tömörültek a magyar labdarúgás minőségének emelése érdekében. Hát nekik sem sikerült. Akkor még gyerekhittel, patyolatlélekkel járt meccsre az ember, mintha templomba igyekezne. Aztán az ócska bundameccsek és a piti, otromba fogadási csalások még a maradék hitét is megrabolták, és jószerivel már bírót szidni, káromkodni meg verekedni járt a pályákra az ember – már, ha járt egyáltalán –, a gyerekét pedig csak azért vitte időnként magával, hogy megmutathassa neki: „Na, kisfiam, jól nézd meg ezeket a bácsikat! Ilyen soha ne légy!”
Eltört a lélek, elszökött a hit, gyanús lett a futball, és még nála is gyanúsabb az érte lelkesedő, meccsre járó ember. Ha egy kőbányai kiskocsmában elszabadult egy pofon, összefirkálták valahol a szovjet hősi emlékművet vagy gyújtogattak a tévészékház előtt, mindenki rögvest tudta, hogy futballhuligánok voltak. Pedig pofonnak, bajnak nincs gazdája. De akkor is, más minőség, új embertípus született: korunk antihőse, a futballbuta paraszt vagy panelproli.
Eredmény nem volt, öröm szinte semmi, már csak megszokásból vitte a közhelyekben gondolkodó lábuk a szurkolókat a stadionok felé, és egyre többen és többször elakadtak némely kiskocsmákban. És akadnak el még ma is. Pedig az eredmény már nem a tegnapi. Csak a játék az, de az nagyon. Hogy ott vagyunk az Eb-n, új dimenzióba helyezte nálunk a megvetett, minimum gyanús játékot, még ha nem is állt helyre a futballbéke. Már nincs feszültség, izgalom egy-egy átigazolás vagy edzőkidobás láttán, nem civakodnak a népek, hogy ki legyen az MLSZ elnöke, nem tüntetnek a nyíregyháziak vagy a pécsiek, hogy miért nincs NB I.-es csapatuk, és kit érdekel, hogy hányas osztályzatot adott a Népsport a csaló játékvezetőnek. És akkoriban még minden fájt. Most meg az fáj, hogy már nem fáj. Mint Vörösmartynál: a föld megőszült, most tél van és csend és hó és halál.
Bár ma állítólag megjön a tavasz. Kezdődik!