Tanulási görbe

A kérdés összetettségét mutatja, hogy a jelenlegi rendszer kritikájában egyaránt helyet kaptak az intézmények működésével kapcsolatos kifogások (a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ bírálata), a hatáskörök újbóli elosztásáról szóló igények (önkormányzatok kontra Klik), a tanárok feladatai (adminisztrációs terhek, minősítési rendszer, túlóravállalás), a tanulókra háruló terhek (óraszámcsökkentés, tanterv-átalakítás), valamint a rendszer finanszírozása.

A levél által előidézett tiltakozáshoz sokan csatlakoztak, ennek megfelelően a politikai vezetés – más demokráciákhoz hasonlóan – az igényeket figyelembe véve választ adott a társadalom kérdéseire. A kormány önkritikát gyakorolt, ígéretet tett az oktatás átstrukturálására, a feltételek jobbá tételére, például a Klik költségvetésének átalakítására, a közbeszerzések megkönnyítésére: végső soron a központosítás mértékének csökkentésére. Ezenfelül személyi változásra is sor került, Czunyiné Bertalan Judit leváltása is megtörtént. A párbeszéd – amelyben kiderült, hogy a rendszer szabadon bírálható – folytatásához a köznevelési kerekasztal folyamatos lehetőséget ad. A demokratikus gyakorlat leegyszerűsítve éppen így működik: a társadalmi problémák a politika asztalára kerülnek, majd vita után döntés születik, amely szerencsés esetben orvosolja a gondokat. Fontos azonban figyelmet fordítani arra, hogyan kerülnek a társadalmi problémák a politika asztalára. Éppen ezért szögezzük le: az oktatáspolitika megreformálására irányuló törekvés alulról indult. Csak és kizárólag a pedagógustársadalom tett érdemi lépéseket annak érdekében, hogy a közoktatás javuljon. Az ellenzék – állítson magáról akármit – nem vett részt a munkában, legfeljebb megpróbálta meglovagolni az eseményeket. Ennek a módszere jelen esetben annyiban merült ki, hogy egy–egy szakpolitikai hibát – ami még a legolajozottabban működő politikai rendszerekben is előfordul – úgy próbált beállítani, mintha az a társadalom ellen tudatosan elkövetett magánakció, mi több, bűntett lenne. Szerinte a közben esett sérelmek orvoslására a személycserék nem elegendők, a bűnösök megnevezése ettől függetlenül viszont megtörtént: kiderült, hogy kívánatos lenne, ha Balog Zoltán és főleg Orbán Viktor is lemondana pozíciójáról.

A rosszindulat mögött azonban ismét egyetlen tény belátása húzódik, nevezetesen az, hogy az ellenzék magától képtelen bármilyen témát a politika napirendjére emelni. Csak a kivárásra és a potyalesésre játszik, felkapaszkodik az elégedetlen rétegeken, eljátssza a forradalmár szerepét, a hatalommal szemben mindent tagad, végül jobb esetben tesz egy ígéretet a még megmaradt szavazóinak, ami nem áll másból, mint a kormány aktuális álláspontja előtti előjel felcseréléséből. Számára most sem az emberek a fontosak, hanem a nyers politikai haszonszerzés, amelyhez a hangulatkeltésen túl most az kell, hogy minél több, az egész rendszert érintő kritikát hangoztasson mondanivalójában, amelyeknek még csak érintőlegesen sincs köze az oktatáshoz.

Magyarul, mivel az ellenzék továbbra is képtelen alternatívát állítani általánosságban bármivel szemben, ezért szándékosan megváltoztatja a nyilvánosság előtt az események értelmezési dimenzióját: tárgyként ugyan az oktatást jelöli meg, de valójában semmi másról nem beszél, csak Orbánról, Felcsútról és diktatúráról. Pártpolitikai konfliktussá azonban az oktatás helyzete nem zülleszthető, a közoktatáson keresztül nem lehet a miniszterelnökre lőni. Főleg azok a politikusok képtelenek erre, akik bebizonyították, hogy ma a pedagógustársadalomnak nagyobb mozgósító ereje van, mint a teljes politikai ellenzéknek együttvéve.

Az oktatáspolitika problémája valójában túlmutat önmagán, és az állami beavatkozás szükséges mértékéről szól, s ez rendszerint beindítja a reflexszerű paranoid tévképzeteket a balliberális oldalon. A fennálló helyzet viszont jó alkalmat nyújt arra is, hogy ki-ki elgondolkodjon saját politikai irányvonalán, hiszen ennek végső soron a politikai kultúra a tétje. És hát a magyar élet.