Sziszüphoszok

Amely számtalan témát adott már irodalomnak, filmnek és színháznak, de annál kevesebb teret engedett az objektív mérlegelésnek és a józan politikának. Ezért ma még lehetetlen lenne megmondani, hogy az érintett utódállamok meddig fogják Sziszüphosz módjára maguk előtt görgetni a kollektív a traumákat.

Mindenesetre sokan lehettek Belgrádban és Zágrábban, akik első felindultságukban mérgesen csapkodták az asztalt, köpködtek és minősíthetetlenül káromkodtak, amikor értesültek a hágai Nemzetközi Bíróság döntéséről. Az ítélet ugyanis egyik oldalon sem felel meg az előzetes várakozásoknak.

És talán éppen ez a legjobb benne.

Épp az a legnagyobb baj ezzel a döntéssel, hogy valójában jó ítélet született. Így aztán mindenkinek nagyot kell nyelnie, hogy el tudja fogadni. A bíróság szerint ugyanis sem a horvát, sem a szerb állam nem bűnös a kilencvenes években elkövetett háborús népirtások, a genocídium ügyében. Hogy lehet ez, ha mégis tízezrek haltak és sebesültek meg, kényszerültek tolókocsiba, és még többeknek kellett elhagyniuk az otthonukat, s váltak földönfutókká, menekültté, nincstelenné, kisemmizetté a délszláv örökösödési őrületben? Az áldozat halott, a gyilkos ártatlan – mondhatnánk erre cinikusan, csak hát felettébb sajnálatos módon ez olyan helyzet, amelyben a cinizmusnak, szarkazmusnak nincs helye.

Háborús időkben a jóról és a gonoszról alkotott hétköznapi, „békeidős”, „jóléti” képzeteink megváltoznak, kifordulnak önmagukból, mert a legjobbak is követnek el gonosztetteket, és a legrosszabbaknak is lehetnek nemes pillanataik; akármennyire hihetetlen vagy ép ésszel felfoghatatlan ez. Annyi bizonyos, a hétköznapi gondolkodásba semmiképpen nem fér bele. A háborúba ugyanis nem ésszel megy az ember – a civil ember! az egyén! –, hanem sodródik, belekergeti az uszító politika, belekergetik a megkergült katonatisztek, a „feljebbvalók”. Belehajszolja a túlélés ösztöne… És beleparancsolják hatalmi szóval! Ettől kezdve pedig alapvetően mindent az emberi jellem határoz meg. Azt is, hogy az adott helyzetben ki meddig megy el, s azt is, hogy mennyire őrül bele az egészbe.

A felszínes közgondolkodás szeret egyszerűsíteni, fehérben és feketében látni, ezért mindig akkor rugaszkodik el leginkább a valóságtól – és ezzel együtt az igazságtól is –, amikor csak a jót vagy csak a rosszat látja egyik vagy másik oldalon. És soha nem számol a pszichózissal, amely az egyén döntéseit és cselekedeteit meghatározza. A hágai bíróság bölcsen megkerülte döntésében, hogy besétáljon abba a csapdába, amelyet ugyanerre a felszínes egyszerűsítésre építve állított neki – szerb és horvát részről is – a kiváló, tapasztalt és harcedzett ügyvédek, jogászok hada. Mert ma már ők csatáznak, a fegyverek szerencsére elhallgattak.

A bíróság ugyanis kimondta, hogy egyik állam sem tehető közvetlenül felelőssé a háború idején elkövetett népirtásokért, de igazából nem mentett fel senkit sem a bűnök alól, amelyekről megállapította azt is – sőt, már korábban többször is –, hogy igenis megtörténtek. A bíróság nem is igyekezett tompítani a gonosztettek megítélésének súlyát.

Egészen más megvilágítása helyezi a történteket, hogy a nemzetközi jogi szakértők a tizenhat éve zajló eljárásról már sokszor elmondták, semmi esélye sincs egyik fél keresetének sem a bíróság előtt. De nem is ez volt a lényeg. Ez mindkét állam esetében olyan feladat volt, amelyet már csak betyárbecsületből is végig kellett csinálni. Hiszen nem állhat tiszta lelkiismerettel egyetlen politikus sem a választói elé egyik országban sem, ha az eljárást nem csinálja végig, akármilyen reménytelen is legyen. Ilyen megközelítésben tehát különösebb jelentősége nem volt az ügynek, lefutották a tiszteletköröket, és annyi.

Most a legjobb és leghasznosabb, amit tehetnek Zágrábban és Belgrádban, ha az ítéletből és legfőképp annak indoklásából önmagukra nézve a legtöbbet „hozzák ki”, amikor értékelni kezdik. Ez talán hozzájárulhat ahhoz is, hogy a valódi bűnösöket, a valódi gyilkosokat felelősségre vonják.

Mert igen, etnikai tisztogatás történt, véres tömegmészárlások történtek, s mindezeket megvadult, félőrült („vagy tán egészen az”) egyének és csoportok követték el. A felelősség is őket terheli. Azzal viszont, ha bármelyik ország indítványának helyt ad a bíróság, a kollektív bűnösséget emelte volna be a nemzetközi joggyakorlatba. Arról pedig Eduard Benes óta nagyon jól tudjuk mi is, hogy semmi köze az igazsághoz! És főleg nem a realitáshoz, a valódi felelősök megbüntetéséhez, az objektív mérlegeléshez vagy a letisztult politikához.

Sem a traumák feldolgozásához.