Színház és környéke

A minap például szerencsém volt kiszúrni a Népszabadságban egy színházi előadás kritikáját. Carlo Goldoni A terecske című darabját ismertették, tüstént a prológgal kezdve: „Mielőtt bármi történne, kijön Ecsedi Erzsébet mogorva vénasszonyként, és a színpad előtti pléhvályúba üríti egy bili tartalmát. Majd a nézőtér felől érkezik Rózsa Krisztián, és ugyanabba a vízbe belemossa az arcát…”

Mielőtt a tisztelt olvasó elhányná magát, megjegyzem, hogy bizonyosan nem igazi exkrementum volt a színházi kellék tartalma, ellenkező esetben a városi tiszti orvosra, vagy/és az ügyészségre tartozna a történet, s nem a kritikusra, aki így folytatja: „A rendező szemlátomást szeretné igazinak, nehezebben szerethetőknek látni a terecske lakóit. Legalábbis amennyire egy nyári produkciótól ez kitelhet.” A cikkíró nem valamelyik pesti, nyóckeri mocsokszínpad műsoráról számolt be lapja olvasóinak, hanem a Kőszegi Várszínházban előadott produkcióról. Felteszem, hogy akadtak néhányan a szolid kisváros színházkedvelői között, akiket meglepett és undorított a szaftos nyitány.

Nem újdonság a polgárpukkasztás, a közönség szándékos megbotránkozatása. Külföldön jóval korábban kezdték ezt, mint a hagyománytisztelő kelet-európai országokban, a párizsi, berlini és bécsi kabarék közönsége már száz évvel ezelőtt is élvezhette a mocskos műsorokat. Voltak hasonló lokálok, kis színpadok Pesten is, ahol a vendégkör jól érezte magát, 1946–47-től fogva azonban véget ért a mondén világ: a szocialista erkölcs a rothadó kapitalizmus szelleme fölé kerekedett.

A színházra is rá akart telepedni a hatalom, de olyan kitűnő színészeink voltak, hogy esélyük sem volt rá, különösen az 1960-as évek elejétől. Évtizedek múltán, az 1980-as évek derekán robbant ki az első fővárosi színpadi botrány, a Jancsó Miklós és Hernádi Gyula művészpáros által színre vitt János vitéz miatt. A színpadon pucér lányok futkároztak a nyalka huszárok körül, átvezettek a nézőtér felől egy igazi lovat is. Petőfit idézve: „Cifra beszéd kéne azt elősorolni, / A vörös nadrágban mit érezett Jancsi”, az viszont érdekes lehetett, mit érzett a kultúrkorifeus Aczél György elvtárs, amikor hírét vette a darabnak. Minden esetre tüstént betiltotta.

Régebben szerettem színházba járni. Végtelenül tiszteltem a színművészeket, akik számomra felfoghatatlan memóriával és játékképességgel tudták elvarázsolni a közönséget. Ugyanez vonatkozott a mozifilmek és tévéjátékok színészeire is. Az 1940–80-as évtizedek közötti magyar színjátszás az egekig magasodott, Pesten (és vidéken) nem létezett „rossz színész”. Legfeljebb mellőzött. A nagyok között is legnagyobbak azóta már az örök színészpanteonban pihennek. Páger Antal, Görbe János, Mensáros, Bessenyei, Latinovits, Básti Lajos, Őze Lajos, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Major Tamás, Nagy Atilla, Garas Dezső; Tolnai Klári, Ruttkai Éva, Kiss Manyi és sokan mások. Művészi szintjüket manapság aligha lehet meghaladni (bocsánat a kihagyott nevekért; elismerem néhány mostani színész tudását). Hosszabb kihagyás után betévedtem egy pesti színházba. Hiba volt.

Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényének adaptációját játszották. Az 1905-ben készült művet átigazították a manapság – Pesten – kötelező aktualizált játékra, „magától értetődően” az aktuális miniszterelnök szónokolt a pulpitusról. A darab végén besétált a színpadra egy nyurga, hosszúhajó tinédzser, egy pár bakancson kívül nem volt rajta semmi, csak a pucér bőre. Sajnáltam a fickót, és egy kicsit a rendező-főszereplőt is, aki osztálytársam volt a budai gimnáziumban. Nagy tehetségként indult, jól játszott, és most ide jutott. Őszintén szánom a Vígszínház csengeri születésű, istenadta tehetségű színész-igazgatónőjét, akinek a játék mellett kötelező feladata eleget tenni a lipótvárosi értelmiség aktuálpolitikai elvárásainak.

Érdekes, hogy az 1960–80-as években mindig játszottak Csurka-színdarabokat is a Vígszínházban, garantáltan telt házzal. Amint más fővárosi és vidéki színházakban is műsoron voltak. Mert olyan jók voltak! Volt olyan évad, hogy egyszerre öt-hat (!) fővárosi kőszínházban futott a Ki lesz a bálanya?, az Eredeti helyszín, a Deficit, Az idő vasfoga, a Nagytakarítás, a Döglött aknák és a Házmestersirató. Hónapokkal előre kellett jegyet szerezni rájuk. Kitűnő darabok mentek akkoriban Örkény István, Hubay Miklós, Kertész Ákos, Szakonyi, Páskándi, Kerényi, Sütő András, Szabó Magda, Jókai Anna munkái közül, kizárt dolog azonban, hogy bárki is megismételhetné Csurka István bravúrját.

Különösen a mostanság menő, jellemzően Pesten tenyésző roncsszínházi produkciók láttán, a szennyes beszéd hallatán. Talán már csak az egyetlen, immár réginek mondható „normális” konzervatív színház a Karinthy Márton által 1988-ban alapított, igazgatott intézmény, amelyik – ugyancsak kirívóan – Budán található. Szót érdemel még az elmúlt években futótűzként elterjedt, eredetileg angol–amerikai gyökerű stand-up comedy. Néhány kimagasló tehetségű és humorérzékű nagydumás – Bödöcs Tibor, Badár Sándor, Kőhalmi Zoltán, Kovács András Péter és néhány további agyas – húzza a prímet, a másodhegedűsök már többnyire a „gagyi” kategóriába tartoznak. Érdemes emlékeztetni azokra az időkre, amikor a Rádiókabaré ifjú szereplői – Boncz Gézától Markos-Nádason és Maksa Zoltánon át Fábry Sándorig – voltaképpen már rég ezt játszották. Kitűnően. A legelső magyar stand-upos pedig mégiscsak Hofi Géza volt.

Nos, idáig jutottam el, oda-vissza lépkedve egy újságbeli műkritika szagos soraitól a pocsékságba süllyedő, aktuálpolitikai színjátszás valóságáig.

Válságáig. Akinek nem inge, ne vegye magára.