Színfalak

Az persze akár apró kis műhelytitoknak is tűnhet – habár távolról sem az –, hogy a színházak általában sokkal nagyobb távlatokban terveznek, egy magára valamit is adó direktor vagy dramaturg, vagy művészeti vezető mindig néhány évre előre pontosan tudja, hogy mi történik majd a színházában.

S a rendező is, hogy milyen szerepekkel kínálhatja majd meg a „színé­szeit”… Ha jól számolom, manapság már a társulatok többsége a 2017–2018-as repertoárját rakosgatja össze ezekben a hetekben, hónapokban. Ennyire előre terveznek hát.

Az évad meghirdetésének tehát nem is ezért van jelentősége. Ne gondolja senki, hogy „még csak” most lettek kész a tervezéssel, mostanra igazoltak vissza minden hivatalosan bejelenthetőt és nyilvánosságra hozhatót a társulatnak. Az évad meghirdetése ilyen megközelítésben különleges, ünnepi esemény: egy szertartás, amelynek részeként bemutatják a terveket, indokolják az elképzeléseket, és igyekeznek kedvcsináló mondatokkal felkelteni a közönség – és a sajtó – érdeklődését. Ezt is meg kell rendezni, tervezni, dramaturgiailag felépíteni, olyan időpontra időzíteni, amikor a legtöbb embert elérheti, amikor a legszélesebb közönségréteget szólíthatja meg.

Más részről, ha netán valaki unná a szertartásokat, a nehezére esne ez az egész, vagy egyszerűen csak a terhére lenne: át kell esni ezen is. Ha érdektelenül áll hozzá a színházvezető: le kell dolgozni ezt is, mert ez is a munkaköri leírás része. S aztán megy tovább az élet a színfalak előtt, de mögött is…

A tegnap meghirdetett program szerint hat nagyszínpadi és három stúdióelőadással, valamint egy szabadtéri produkcióval készül a következő évadra a Nemzeti Színház. De írjuk inkább kis kezdőbetűkkel: a nemzet színháza… Felesleges hangsúlyozni már az írásmóddal is az intézményi jellegét, másfelől pedig ha intézményként valóban betölti a funkcióját, akkor ez utóbbinak, ennek a kis kezdőbetűs változatnak sokkal igazabbnak kell lennie. A 2015–2016-os évadban tehát a következő rendezők dolgoznak majd a Nemzeti Színházban: Bozsik Yvette, Alexander Morfov, Anatolij Vasziljev, David Doiasvili, Galambos Péter, Sardar Tagirovsky, Zsótér Sándor, valamint természetesen a társulat igazgatója, Vidnyánszky Attila is. Ő már csak „hivatalánál fogva” is, elmondta tegnap, hogy az idei évadban minden színpad előadás- és nézőszámát sikerült növelniük. No, hát ennyit arról, hogy ennek a színháznak, ennek a szemléletnek, ennek a színházi koncepciónak nem lesz majd közönsége. Ahogy oly sokan jósolgatták. Vagy inkább csak reménykedtek…

Lássuk a számokat: az előző évadban nyolcvankilencezer nézője volt a nemzet színházának, az idén már száztizenegyezer fölé emelkedett a nézettség. Az előadások száma pedig háromszáznegyvenről négyszáztizennégyre nőtt. Minden, az idén játszott darabot átvisznek a következő évadra, ami azt is jelzi egyúttal, hogy van közönségigény és érdeklődés is arra, hogy ezeket továbbra is repertoáron tartsák. Van tehát egy működő, pezsgő élet az ellenséges környezetben, a gúnyáradatban és az ellendrukkerek hadának tevékenysége ellenére is. És ez jó. Kitartást és minőséget feltételez.

Én nem mondom, hogy minden előadás jó, hogy mindegyik világszínvonalú, sőt még azt sem, hogy mindegyik zseniális volna, amelyik a Nemzeti Színház műsorán szerepel, s persze nem is láttam mindegyiket, így nem nyilatkozhatnék érdemben ilyen széles általánosításban. Annyi azonban teljesen bizonyos, hogy nem lehet ott minden annyira rossz sem, annyira avítt, idejétmúlt, pökhendi és maradi, mint amennyire a támadók, a gúnyolódók, az élcelődők, az ellenérdekeltek, a kárörömködők és a gáncsoskodók folyamatosan sulykolják a fejünkbe. Vagyis hát azoknak a fejébe, akiket szeretnének elrettenteni ettől a „bűnbe esett”, „bűnös kezekbe került” intézménytől.

Nem kell itt mindezzel kapcsolatban politikai színházról beszélni, egyszerűen csak azért nem, mert az félreértésen alapul. A politikai színház az egy fontos és nagyon jó dolog, sőt a maga módján csakis és kizárólag politikai színház létezik – de ez már magas, haladó teatrológia lenne, ne vesszünk hát el benne –, itt pedig egészen másról van szó. Amikor a burgtheateres vendégszínész pamfletet olvas fel meghajlás közben, annak semmi köze a politikai színházhoz: az szimpla színházpolitika. Olyan színházpolitika, amely önigazolására, önmaga hitelesítésére a másik lejáratásának eszközéhez nyúlt. Másfelől nevezhetjük ezt akár provokációnak is. Aminek általában nem szabad felülni. S amire lehet ugyan válaszolni, de mindig nyitott marad a kérdés: Minek?

A színház távolról sem a gazdaságtan, a számok, az algebra vagy a logaritmusok terepe, mindezek a maguk snassz és profán módján mégis (vissza)igazolhatják, ha valami jól működik. S nagyjából minden más csak ködösítés és rosszindulat.

(Függöny)