Szériahiba

Az átfogó elemzés igényével fellépő Sárközy Tamás írásában sokat próbál markolni, összesen több mint huszonöt hibát azonosít, amelyekkel szemben kritikát fogalmaz meg. Az értekezés magában foglalja többek között a politikai versengés intellektuális színvonalának csökkenését, a mindenkori politikai elitet övező általános bizalmatlanságot, a hanyatló Nyugatot, a nyelvi populizmust, a jogrendszer erodálódását, az értelmiségi elitizmust, a polgári Magyarország ideáját, az illiberalizmust, az azeri gyilkos ügyét, a labdarúgást, a tudomány és a politika viszonyát, egy szó, mint száz, felsorolni is nehéz, hogy mennyi mindent. A témák mindegyike kimerül egy, maximum két mondatban, és a helyükre rögtön három új probléma lép. Ennek köszönhetően mire befejezzük az olvasást, meggyőződhetünk arról, hogy ma a hazai közélet tekintetében minden rossz, itthon csak a baj van.

Azonban ha néhány (talán triviálisnak ható) gondolatot rögzítünk, feltámadhat a remény, hogy Sárközy Tamás borús horizontján is kisüt a nap.

Az alapoktól kell kezdenünk. A cikk hibaként említi, hogy „a napjainkra újraéledt machiavellizmus a politika, illetve a kormányzás lényegét a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában látja”. Azon túl, hogy nem derül ki, hogy bárkinek, aki egyáltalán részt mer venni a politikai versenyben, mégis milyen más reális célt kellene maga elé kitűznie, azt sem tudjuk meg, hogy miért magától értetődő, hogy a hatalom önmagában rossz. Márpedig Sárközy Tamás szerint ez a helyzet, éppen ezért érlelődik a társadalomban a „semmilyen hatalmat senkinek” gondolata.

A dolog azonban úgy áll, hogy a hatalom egyáltalán nem rossz, csak az emberek nem szoktak hozzá, hogy valaki, aki a hatalmával él, mer választani jó és rossz között, meri értelmezni a saját helyzetét (meg meri mondani, hogy mi van), mer döntést hozni egyik vagy másik társadalmi csoport javára/kárára, ennek megfelelően mer szakítani a naiv utópiák kergetésének vágyával, vagy egyáltalán mer dönteni bármiben. Az emberek ahhoz szoktak hozzá, hogy a hatalom letéteményesei elleplezik saját mivoltukat, döntés- és kormányzásképtelenségüket, mi több, mindezt a jámborság, az ártatlanság erényeként tárják a közösség elé. Mindez a népszerű, de sikertelen kormányzás egyik meghatározó jele, egy korábbi rossz széria jellemzője, amelyet most Sárközy Tamás kér számon a kormányzaton. Ide vonatkozik az a fejtegetés is, amely azt rója fel hibaként, hogy a végrehajtás a tömegkommunikáció által igyekszik manipulálni a társadalmat: ez azonban nem több, mint az egység kiépítésének rosszindulatú olvasata.

Ha a hatalom szükségességének tényét sikerült realizálni, továbbléphetünk. A következő a helyes kormányzás kérdésköre. Sárközy szövege szerint az ideális állapot az lenne, ha az ország élére független szakértői kormány kerülne. Ez nem pusztán a korábbi tapasztalat (lásd: a Bajnai-féle sikertörténet) miatt nem lenne üdvös, hanem azért sem, mert a politika szuverén tevékenység, amely sajátos cselekvési módot követel, sajátos logika alapján. Ezt semmilyen lexikális tudás, avagy szakmai felkészültség nem helyettesítheti. A másik súlyos probléma a szakértői kormány gondolatával szemben az, hogy összeegyeztethetetlen a népszuverenitás elvével (ahogy azt már korábban Jámbor András és Pap Szilárd István is megírta), hiszen önmagában a „szakértősködés” soha nem fogja megjeleníteni az emberek által képviseltetni kívánt értékeket és érdekeket.

Miután elvetettük a szakértői kormányzás ötletét, hirtelen adja magát a megoldás egy másik problémára is, amely az írás szerint jelentkezett: „a közvélemény politikaellenességére, amely a szakmai elemmel szemben a politikai elem túlsúlya miatt alakult ki”. Fontos megemlítenünk, hogy minderre azért került sor, mert az emberek pont a szakmai elem korábbi erőltetése miatt képtelenek voltak egyáltalán azonosítani a politikát. Aki a közélettel akart foglalkozni, mindenhol csak a közgazdaságtant, a statisztikát, a diplomáciát, a formalitást látta, ezáltal esélye sem nyílt arra, hogy a politikát megismerhesse, vagy akár megérthesse. Márpedig ami érthetetlen, attól az emberek előbb-utóbb elfordulnak.

Azt követően, hogy tisztáztuk a hatalmat és a szakértői kormányzás hiányát érintő szemrehányásokat, rátérhetünk a berendezkedést ért kritikákra.

„A magyar politikai irodalomban nem használt illiberális szó azt jelenti, hogy kiürített, megjátszott, ténylegesen nem liberális, hanem autokrata, vezérelvű államberendezkedés” – írja Sárközy. A félreértés abból fakad, hogy a nyugati hatásoknak köszönhetően keveredtek az ideológiák és a politikai berendezkedési formák kategóriái. Ennek a zavarnak a következtében a liberalizmust sokan a demokrácia ekvivalenseként használják: demokráciát vagy liberalizmust mondanak, de ugyanarra gondolnak. Ezt kiküszöbölendő használ a kormány egy jelzőt (jelenleg az illiberálist) a demokrácia előtt, amely a korábban használt, mostanra azonban pejoratívvá vált konzervatívot hivatott helyettesíteni. Ettől függetlenül tény marad, hogy egy ideológia nem alapfeltétele, maximum következménye, velejárója lehet egy demokratikus berendezkedésnek, így van ez a liberalizmussal is.

Annak ellenére, hogy ma nem ez az uralkodó eszme, párbeszéd folytatható azokról a társadalmat érintő problémákról és kérdésekről, amelyekkel Sárközy Tamás is foglalkozik. Ahhoz azonban, hogy ez eredményes legyen, meg kell barátkozni a törvényekkel, amelyek nem a jelenlegi jobboldali kormány, hanem a politika örök törvényei.