Szemben a kaszással

Május elsejére virradó éjszaka utaztunk vonattal Kolozsvárra, negyedmagammal vendégségbe mentünk ismerőseinkhez. Ami abból állt, hogy élelmiszerrel telepakolt útipoggyásszal érkeztünk a hosszú víkendre. Az ezt megelőző napokban hajnali négy órától az esti zárásig sorban álltak a boltok előtt a Monostori lakónegyed páriái lisztért, étolajért, húsért és kenyérért, amit csak jegyre kaphattak, és sosem eleget. Jó hétvégéje lett a pedagógus házaspárnak, akik láthatóan rég nem ettek olyan falatokat, amilyeneket mi akkor itthon nap mint nap fogyaszthattunk. Valóságos tőkét jelentett számukra a húsz skatulya magyar gyufa, illegális könyvcsempészés is történt a ruhák alá rejtve; egyik része az ő munkájukhoz kellett, a többit a városi Magyar Színháznak küldték. Felkerestük otthonában a tüneményes Demény Piroska asszonyt, az országosan „Dalos pacsirta” néven ismert zenetudóst és népdalgyűjtőt, akinek zsúfolt hóstáti lakásában több ezer felvétele tornyosult hanglemezen és kazettán.

Hosszú és szomorú hangulatú volt a hétvége, jól illett hozzá a séta a zöldülő fűzfás Házsongárdi temetőben. Három útitársam vasárnap visszautazott Budapestre, magam a terv szerint másik irányba indultam, Torda felé. Már régóta az volt a nünükém – most is az –, hogy középkori építészeti műemlékeket vizslatok, gyűjtök. Ahogyan mások a postabélyegeket, meg a pénzt. Torda (Turda) autóbusz-állomásáról a helyi járattal lehetett eljutni a közeli Cheile (Mészkő) nevű községbe, amelynek dolomitbányája mögött a híres Tordai-hasadék bejárata nyílik. Ezúttal nem kirándulás volt a célom – korábban végigjártam kétfelől is a helyenként két-háromszáz méter mély szurdokvölgyet –, akkor éppen ellenkező irányba vitt a dolgom.

Gyermekkorom legmaradandóbb emlékei közé tartoznak azok a hosszú esték, amikor nagyanyám a rettenetes történeteit mesélte. Öcsémmel összebújva reszkettünk a dunyha alatt az ágyban egy-egy „altató meséje” hallatán – boldogult atyánk szerint az anyósa okozta az öcsém korai dadogását, amit a nagyanyám kikért magának. És sértődötten esküdözött – és nekünk mesélte tovább –, hogy őt a rémséges vándorcigányok akarták elrabolni a Pozsonyi-szőlőhegy vasúti átjárójánál, amikor tizenöt éves fruska volt (1915-ben).

Jóval később úgy láttam, hogy nem volt véletlen Erdélybe utaznom egy, a nagyanyáméhoz hasonló kalandért hatvanhat esztendővel később. Mészkő községgel szemben földút vezetett Szentmihály-falvától (Mihai Viteazul) déli irányba, Bágyon (Badinu) községen át Kercsedre (Stejaris). Úti célom a színmagyar lakosú, református Kercsed volt; mivelhogy Orbán Balázs A Székelyföld leírása című, 1871-ben megjelent munkájának ötödik kötetében, Aranyos-szék településeinek leírásában részletesen megjelölt egy Árpád-kori kerektemplomot Kercsed határában. Mindez elég volt számomra ahhoz, hogy felkutassam a reménybeli rotundát véget nem érő gyűjteményemhez.

Derűs, friss tavaszi levegőjű délelőtt indultam el a zöldbe boruló, fekete földes gabonatábla melletti úton. Könnyedén öltöztem, de a hátizsákom épp annyival volt nehezebb: szokásom szerint magammal vittem vízálló dzsekit és száraz ruhát; térkép, iránytű, naplókönyv, tokos tőrkés, húskonzerv, pálinkás butykos és fényképezőgép tartozott a cucchoz. A gépet a nyakamba akasztva hordtam gyaloglás közben, ami ezúttal majdhogynem a végemet okozta. Eleinte tempósan lépdeltem a dűlőúton délnek, a nyugodt tájat csupán a magas feszültségű távvezetékek zizegése zavarta. Három-négy kilométerre volt Bágyon az indulástól, a feleúton jártam, amikor megláttam a falu felől közeledni egy lovas kocsit. Élénken haladt a kis lovacska húzta gumikerekű szekér, frissen kaszált, zsendülő búzafűvel megpakolva. Cigány fuvarosa fiatal férfi baljósan sötét, ragyás képpel, a villogó szeme se állt jól. Mellette az ülésdeszkán tizenhat év körüli, tarka kendős-szoknyás felesége. És mindezzel szemben a már jó ideje sárba ragadó túrabakanccsal küszködő, magányos idegen, külföldi hátizsákkal és a nyakában lógó fényképezőgéppel… Rossz ómen!

Esélyem sem volt menekülésre a marasztaló sár miatt. A cigány megállította a lovat, a ponyvával félig betakart fű alól előhúzta a kaszát, és megindult vele felém. Románul kiabált, mindegy, hogy mit, közben egészen közel került hozzám. Felemeltem a szabad bal karom, hangosan kiabálni kezdtem. Annyit értett belőle, amennyit én értettem tőle. A gazember kiszúrta a svájci órát a csuklómon, a kasza hegyét mindenáron a fémcsatba akarta akasztani. Hasonlóképpen törekedett a szovjet Zenit fényképezőgép szíja felé is, a nyakam közelébe. Ekkor betelt a pohár. Elszánt dühömben olyan ordításba kezdtem, ami meglepte a fickót. „Karrrrrambaaa!” – üvöltöttem, s közben a szememet forgattam, mint az őrültek szokták. A roma csaj a padról felállva sikítozott, hogy induljanak tovább! És a tolvaj szót fogadott neki, lassan visszahátrált.

Viszonylag hamar megkönnyebbültem, látván, hogy eltűnnek, majd egy jó órányi járással megérkeztem Bágyonba. Vasárnap dél volt, az istentisztelet után a kocsmába betérő helybeli férfiaknak elmeséltem a kalandomat. Megkínáltak pálinkával és megnyugtattak, hogy igen jól végeztem a dolgot, meg szerencsém is volt, mert az előző héten két mezőőrt is félholtra vertek terménylopás közben a szentmihályi cigányok. Másnap, miután megjártam a szomszédos Kercsedet is, a tordai autóbusz-állomáson megnéztem a rendőrségi körözőtáblát a sötétnél is sötétebb bűnözők fényképével. Mintha az én emberem is köztük lett volna.

Kercseden nem találtam meg a román kori körtemplomot. A község tanult tiszteletes ura, ismerve Orbán Balázs könyvét, elmondta, hogy a rotunda gondosan faragott, fehér építőköveit a 20. század közepéig széthordták a helybeliek építkezéshez. Egy szép régi műemlékkel kevesebbünk lett.