Vélemény és vita
Szellemi örökség
Nem hétköznapi családnév a Tömpe a 20. századi magyar politikatörténetben.
„A népszavazás uszítás. Célja a hidegháborús politikai hangulat fenntartása. Jogi következménye nincs. A kormány most éppen nem akar kilépni az Európai Unióból, de ez nem garancia semmire. Nem véletlenül erősíti a menekültellenességet és az idegengyűlöletet. Semmit sem szabad elhinni nekik. Mást mondanak és mást sugallnak. A kormány megsérti Európa társadalmi és gazdasági működési normáit. Az urak szívesen ízlelgetik a külső kontroll nélküli korlátlan országuralom (?!) lehetőségét.”
És így tovább… Egy iromány kezdő sorai ezek egy baloldali napilap múlt heti számában, érdemes lenne idézni az egész szöveget, hadd lássák az olvasók, milyen ostoba, fröcsögő, gyűlölködő cikk is bekerülhet a nagyhírű lapba, amikor szabadságra megy a Fórum rovat vezetője. Még olvasói levélként sem kellett volna eljutnia a nyomdáig egy ilyen pocsék, a bányabéka alól feljött irománynak. Szerzője pedig nem valami bánatos, kiszolgált angyalföldi házmester, hanem Tömpe István közgazdász, kandidátus. Ha nem akadt volna meg a szemem ezen a néven a lapélre biggyesztett színes igazolványkép alatt, átlapoztam volna az oldalt, már csak az „Európa-kampányt!” követelő cikk címe miatt is.
Nem hétköznapi családnév a Tömpe a 20. századi magyar politikatörténetben. Tömpe András (1913-1971), álnéven Barna Péter gépészmérnök, hírszerző vezérőrnagy, diplomata és kiadói főigazgató volt. Nem volt unalmas élete: 1930-tól részt vett az illegális kommunista mozgalomban, tizennyolc évesen tiltott sajtó terjesztése miatt rendőri felügyelet alá helyezték, 1932-től a brünni műszaki főiskolán tanult, és szerzett diplomát; 1937-ben önkéntesként részt vett a spanyol polgárháborúban, 1938-ban felvették a Kommunista Pártba. Egy ideig egy németországi gyárban dolgozott, majd 1940-ben hazatért, Rajk Lászlóval és más internacionalistákkal együtt. Aztán 1943-ban vád alá helyezték illegális szervezkedés miatt, a bíróság felmentette bizonyíték hiányában; ebből is látszik, milyen borzalmas fasiszta rémuralom volt akkor. Behívóval a keleti frontra került 1944-ben, átszökött, és a Nógrádi-féle szovjet partizáncsoport politikai biztosa lett. Tömpe 1945-től a politikai rendőrség tisztjeként az Andrássy út 60-ban működött, s mint az ÁVH nyomozó osztály egyik csoportfőnöke Péter Gábor rendőr tábornokkal rivalizált a „nép ellenségeinek” üldözésében. Összeütközésbe került Farkas Mihállyal is, s megoldásként külföldi szolgálatra küldték: a szovjet NKVD kémhálózatának dolgozott Dél-Amerika országaiban tizenkét éven át, Argentínától Mexikóig. Szerepet játszott a kubai forradalomban is, majd hazajött 1960-ban, és a BM Politikai Hírszerző Osztályának vezetője lett. Ezután 1962-ben (vezérőrnagyi rangban) az MSZMP KB osztályvezetője volt. A következő évben feladatul kapta Kádár Jánostól a rákosista vezetők pártból történő eltávolítását, azonban Tömpe átlátta, hogy az ÁVH-t túlélő fő gazemberek még Kádárékra is veszélyesek. Inkább leszerelt, s 1963-tól 1967-ig a Corvina Könyvkiadó igazgatója volt – néhány régi ávóssal együtt –, majd kinevezték berlini nagykövetnek az NDK-ba. Aggodalommal figyelte a ’68-as prágai eseményeket, visszatért Budapestre. Egyre inkább konfliktusokba keveredett, míg végül 1971-ben a Vörösmarty téri kultúrpalota vécéjében főbe lőtte magát a szolgálati pisztolyával.
Konrád György 1988-ban papírra vetett emlékiratában röviden megemlékezik a két Tömpéről. „A Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél (ahol Konrád felesége dolgozott) a főnök Tömpe András volt. A rádió főnöke pedig a testvéröccse, Tömpe István. Mindketten részt vettek a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádban. Magas, szálfaegyenes férfiak. Az egyiket az okos, a másikat a buta Tömpeként hallottam emlegetni. A buta még él, nyilatkozik az életéről a televíziónak, és nem említi egy szóval sem a bátyját, az okosabbikat, akinek kalandos élete volt. Azt mondták, hogy ő volt a görög partizánok legendás vezetője (ez nem igaz – a szerző megj.), aztán az NKVD rezidense lett Latin-Amerikában.” Mármint Tömpe András, amint feljebb is olvashattuk.
Tömpe István (1909–1988) kereskedelmi iskolában érettségizett, kárpitostanonc volt, majd bányász Franciaországban 1929 és 1933 között. Ő is részt vett a spanyol polgárháborúban, zászlóalj politikai biztosként. Erről a beosztásról tudni való, hogy a politikai tisztek alárendeltjei voltak a Barcelonában székelő Gerő Ernőnek, aki Pedro álnéven élet és halál ura volt a nemezközi brigádok fölött; az ő keze is benne volt Zalka Máté tábornok különös „öngyilkosságában”. Tömpe István 1941-ben visszatért, 1944-ben partizáncsoportot szervezett Tatabányán, a háború után a Magyar Kommunista Párt politikai munkatársa, Rajk titkára volt. Megúszta a Rákosi-féle tisztogatásokat, az 1956-os forradalom bukása után a fegyveres erők miniszterének (Münnich Ferenc) helyettese, 1957–58-ban a belügyminiszter (Biszku Béla) helyettese, 1962-től a Magyar Rádió és Televízió, 1974-től 1983-ig az Állami Rádió és Televízió Bizottság elnöke, a Magyar Partizánszövetség elnöke volt, 1958-tól 1967-ig országgyűlési képviselő.
Ennek a Tömpének a fia az 1948-ban született Tömpe István, aki beküldte cikkét az újságnak. Lehozták, mert nyár közepe van, és kellő mennyiségű utálat van benne az 1990 utáni polgári lét és a nemzeti érdekű politika iránt. „Félelemmel fertőzött választókkal” ijesztgeti olvasóit, ellenkampányt sürget a baloldal bojkottja helyett. Ezzel a szöveggel érvel: „Ha egyszer a pókhálóban vergődünk, nem valódi kérdés, hogy a háló belseje vagy a széle felé induljunk. El kell kerülni a pókhálót.” Erről eszembe jutott egy még jobb „természettudományos” állítás, nem éppen a migránsnépszavazásról: a lóból és darázsból van a lódarázs.
És így tovább… Egy iromány kezdő sorai ezek egy baloldali napilap múlt heti számában, érdemes lenne idézni az egész szöveget, hadd lássák az olvasók, milyen ostoba, fröcsögő, gyűlölködő cikk is bekerülhet a nagyhírű lapba, amikor szabadságra megy a Fórum rovat vezetője. Még olvasói levélként sem kellett volna eljutnia a nyomdáig egy ilyen pocsék, a bányabéka alól feljött irománynak. Szerzője pedig nem valami bánatos, kiszolgált angyalföldi házmester, hanem Tömpe István közgazdász, kandidátus. Ha nem akadt volna meg a szemem ezen a néven a lapélre biggyesztett színes igazolványkép alatt, átlapoztam volna az oldalt, már csak az „Európa-kampányt!” követelő cikk címe miatt is.
Nem hétköznapi családnév a Tömpe a 20. századi magyar politikatörténetben. Tömpe András (1913-1971), álnéven Barna Péter gépészmérnök, hírszerző vezérőrnagy, diplomata és kiadói főigazgató volt. Nem volt unalmas élete: 1930-tól részt vett az illegális kommunista mozgalomban, tizennyolc évesen tiltott sajtó terjesztése miatt rendőri felügyelet alá helyezték, 1932-től a brünni műszaki főiskolán tanult, és szerzett diplomát; 1937-ben önkéntesként részt vett a spanyol polgárháborúban, 1938-ban felvették a Kommunista Pártba. Egy ideig egy németországi gyárban dolgozott, majd 1940-ben hazatért, Rajk Lászlóval és más internacionalistákkal együtt. Aztán 1943-ban vád alá helyezték illegális szervezkedés miatt, a bíróság felmentette bizonyíték hiányában; ebből is látszik, milyen borzalmas fasiszta rémuralom volt akkor. Behívóval a keleti frontra került 1944-ben, átszökött, és a Nógrádi-féle szovjet partizáncsoport politikai biztosa lett. Tömpe 1945-től a politikai rendőrség tisztjeként az Andrássy út 60-ban működött, s mint az ÁVH nyomozó osztály egyik csoportfőnöke Péter Gábor rendőr tábornokkal rivalizált a „nép ellenségeinek” üldözésében. Összeütközésbe került Farkas Mihállyal is, s megoldásként külföldi szolgálatra küldték: a szovjet NKVD kémhálózatának dolgozott Dél-Amerika országaiban tizenkét éven át, Argentínától Mexikóig. Szerepet játszott a kubai forradalomban is, majd hazajött 1960-ban, és a BM Politikai Hírszerző Osztályának vezetője lett. Ezután 1962-ben (vezérőrnagyi rangban) az MSZMP KB osztályvezetője volt. A következő évben feladatul kapta Kádár Jánostól a rákosista vezetők pártból történő eltávolítását, azonban Tömpe átlátta, hogy az ÁVH-t túlélő fő gazemberek még Kádárékra is veszélyesek. Inkább leszerelt, s 1963-tól 1967-ig a Corvina Könyvkiadó igazgatója volt – néhány régi ávóssal együtt –, majd kinevezték berlini nagykövetnek az NDK-ba. Aggodalommal figyelte a ’68-as prágai eseményeket, visszatért Budapestre. Egyre inkább konfliktusokba keveredett, míg végül 1971-ben a Vörösmarty téri kultúrpalota vécéjében főbe lőtte magát a szolgálati pisztolyával.
Konrád György 1988-ban papírra vetett emlékiratában röviden megemlékezik a két Tömpéről. „A Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél (ahol Konrád felesége dolgozott) a főnök Tömpe András volt. A rádió főnöke pedig a testvéröccse, Tömpe István. Mindketten részt vettek a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádban. Magas, szálfaegyenes férfiak. Az egyiket az okos, a másikat a buta Tömpeként hallottam emlegetni. A buta még él, nyilatkozik az életéről a televíziónak, és nem említi egy szóval sem a bátyját, az okosabbikat, akinek kalandos élete volt. Azt mondták, hogy ő volt a görög partizánok legendás vezetője (ez nem igaz – a szerző megj.), aztán az NKVD rezidense lett Latin-Amerikában.” Mármint Tömpe András, amint feljebb is olvashattuk.
Tömpe István (1909–1988) kereskedelmi iskolában érettségizett, kárpitostanonc volt, majd bányász Franciaországban 1929 és 1933 között. Ő is részt vett a spanyol polgárháborúban, zászlóalj politikai biztosként. Erről a beosztásról tudni való, hogy a politikai tisztek alárendeltjei voltak a Barcelonában székelő Gerő Ernőnek, aki Pedro álnéven élet és halál ura volt a nemezközi brigádok fölött; az ő keze is benne volt Zalka Máté tábornok különös „öngyilkosságában”. Tömpe István 1941-ben visszatért, 1944-ben partizáncsoportot szervezett Tatabányán, a háború után a Magyar Kommunista Párt politikai munkatársa, Rajk titkára volt. Megúszta a Rákosi-féle tisztogatásokat, az 1956-os forradalom bukása után a fegyveres erők miniszterének (Münnich Ferenc) helyettese, 1957–58-ban a belügyminiszter (Biszku Béla) helyettese, 1962-től a Magyar Rádió és Televízió, 1974-től 1983-ig az Állami Rádió és Televízió Bizottság elnöke, a Magyar Partizánszövetség elnöke volt, 1958-tól 1967-ig országgyűlési képviselő.
Ennek a Tömpének a fia az 1948-ban született Tömpe István, aki beküldte cikkét az újságnak. Lehozták, mert nyár közepe van, és kellő mennyiségű utálat van benne az 1990 utáni polgári lét és a nemzeti érdekű politika iránt. „Félelemmel fertőzött választókkal” ijesztgeti olvasóit, ellenkampányt sürget a baloldal bojkottja helyett. Ezzel a szöveggel érvel: „Ha egyszer a pókhálóban vergődünk, nem valódi kérdés, hogy a háló belseje vagy a széle felé induljunk. El kell kerülni a pókhálót.” Erről eszembe jutott egy még jobb „természettudományos” állítás, nem éppen a migránsnépszavazásról: a lóból és darázsból van a lódarázs.