Vélemény és vita
Szakíts, ha bírsz!
A katalánok erős többsége úgy látja – nyilván nem ok nélkül –, hogy a negyvenhatmillió lakosú Spanyolország kiszipolyozza őket…
Másfél milliós tömeg vonult utcára Barcelonában szeptember elején, a katalánok nemzeti ünnepén, transzparensekkel és vörös-sárga zászlókkal tüntetve Katalónia függetlenségéért. Az évforduló csak néhány héttel előzte meg a szeptember 27-re kitűzött, vagyis most vasárnapi tartományi képviselő-választást, tehát a kampány kezdete is volt. A tét óriási: amennyiben a Junst pel Sí (Együtt az Igenért) nevű nemzeti-polgári párttömörülés győz – amelynek tagja a katalán kormánypárt is -, egyoldalúan megindítják az elszakadási eljárást Spanyolországtól.
A demonstráció semmiképp sem nevezhető szokványos vagy ad hoc politikai rendezvénynek: az 1987-ben elfogadott első történelmi, úgynevezett demokratikus spanyol alkotmány bár jelentős önigazgatási jogkört juttatott az ország tizenhét autonóm közösségének, köztük a baszk és a katalán tartománynak, a két utóbbi régió jóval nagyobb fokú önrendelkezést követel Madridtól a többiekénél. A katalánok erős többsége úgy látja – nyilván nem ok nélkül –, hogy a negyvenhatmillió lakosú Spanyolország kiszipolyozza őket, akik az idegenforgalmi bevételekből és a jövedelmi adókból, ha nem is vígan, de eltartják az ország szegényebb tartományait.
Tény, hogy a hétmilliós lélekszámú (!) Catalunya tartomány adja a központi költségvetés bevételeinek egynegyedét. Ebben a kérdésben nem osztja meg a katalánokat a politikai és világnézeti különbség sem, a saját nyelvű és kultúrájú tartományt nemzeti pártszövetség kormányozza, kívülről a Köztársasági Baloldal (ERC) nevű koalíció támogatásával (tessék ezt elképzelni minálunk vagy mondjuk Erdélyben, a Székelyföldön). Abban állapodtak meg 2012-ben az elszakadást szorgalmazó erők, hogy a következő két évben a népszavazás törvényességét a gyakorlatban is elismertetik a spanyol állammal.
Ez azért is sürgető számukra, mert háromszáz esztendővel azelőtt, 1714. március 6-án törölték el Katalónia önálló közjogi és közigazgatási rendszerét a baden-württenbergi Rastattban aláírt békeszerződésben a spanyol örökösödési háború győztesei. Milyen szomorú hasonlóság, történelmi párhuzam mutatkozik a katalánok és a magyarok alávetettségében! A III. (Habsburg) Károly német-római császár és magyar király, V. Fülöp spanyol uralkodó és a „Napkirály” XIV. Lajos békekötési okmányában meg sem említették Erdély és II. Rákóczi Ferenc nevét, holott a „német-római szent birodalmi herceg” titulusú választott magyar fejedelemnek magasabb rangja volt mindnyájuknál. Erdély kormányzását csak egy Bécsben kinevezett gubernátor gyakorolta.
Felejtsük Erdélyt – de csak egy kis időre! – az önhatalmúlag kijelölt és alávetett európai tartományok sorában, hiszen most éppen egy, a feudális korban idegen uralkodók által felosztott, őshonos katalánok lakta terület törekszik a régi nemzeti önállóságra, divatos szóval autonómiára. (Ha valaki a budai vár bástyája alatt a Bécsi-kaputól az Esztergomi rondella felé sétál, megláthatja a falon a két márványtáblát az 1686. évi felszabadítók emlékére, külön-külön a spanyol és katalán sereg katonáiét, húsz évvel az utóbbiak bekebelezése előtt). Sajtóhírek szerint most, háromszáz évvel később a madridi kormány törvénytelennek ítéli az elszakadási törekvést.
Hasonló esetben bizonyosan így tesz az Európa keleti felében található pozsonyi, kijevi, belgrádi és bukaresti kormány is, amennyiben a magyar kisebbségek netán zizegni kezdenének, saját adózást és magyar nyelvű iskolát kérnének tisztelettel, vagy csak a maguk közösségi zászlaját szeretnék lobogtatni a hivatalos állami helyett. Ugyanez vonatkozik a bulgáriai és macedóniai maradék törökökre, avagy szelídebb viszonyok között a nyugat-európai flamandokra és a skótokra is. Mindehhez járul az európai uniós tagországok fenyegetése: amennyiben kilépne államukból a nemzeti kisebbség, automatikusan elveszítheti az uniós tagsághoz való jogát is.
Úgy adódott, hogy egy hetet a hasonló dilemmákkal küszködő Szardínián töltöttünk – kései nyaralással és körutazással. Nem is gondoltam, hogy az Olaszországhoz tartozó, alig fél Dunántúlt lefedő területű, szép és üdítően nyugalmas szigeten mennyire él és virul a teljes önállóság utáni vágy. Ha nem is olyan értelemben, mint a baszkokban, katalánokban vagy a szomszédos – francia fennhatóságú – Korzika-sziget lakóiban, hanem „csak” mint általában az emberekben.
Megvan a múltbeli, alapos történelmi oka is a vezető mozgalomnak, az Indipendentismu Sardunak és több szeparatista társszervezetének. A sok ezer év óta lakott, titokzatos eredetű és roppant látványos építőkultúrájú szigetet ugyan meghódította I. Justiniánus császár (Krisztus után 535-ben), huzamos ideig megtartani azonban sem a bizánciak, sem a rómaiak, sem mások nem tudták. Az ezernyolcszáz méterig felnyúló hegyóriások, sűrű erdők és bozótosok, többnyire sziklás tengerpartok távol tartották az őslakos szárdok szigetére ácsingózó idegeneket. Már a 6. században részkirályság keletkezett a sziget keleti hegyvidékén, amelyből a 9. századra négy – független – tartományból álló alkotmányos királyság jött létre. Később Pisa és Genova igyekezett megkaparintani Szardíniát, majd az 1320-as években megjelentek az Aragóniai Királyság hódítói. Több mint nyolcvanévi kemény ellenállás után, 1409-ben került spanyol fennhatóság alá a Szárd Királyság. A conquistádorok kiűzték a sziget északnyugati részén levő Alghero tartomány lakosságát, katalánokat telepítettek a helyükbe; a kikötőváros Algheróban és környékén még ma is a katalán nyelvet beszélik a helybeliek.
Csak az 1713-ban véget ért spanyol örökösödési háborút követő másik – utrechti – békeszerződés tette lehetővé, hogy egész Szardínia idegen fennhatóság alá kerüljön. Talán mondani sem kell, hogy a szintén a győztes Habsburgok kezébe. Attól fogva jelképesen cserélődtek egymás közt a rokon dinasztiák, mígnem végül 1861-ben az egységes Itáliai Királyság részévé vált a sziget. „Szárdínia lakói mind római katolikusok és nagyobbára olaszok, akiknek nyelvén azonban a spanyol és más népekkel való keveredés is észrevehető” – olvasható a 19. század végi Pallas Nagylexikonban.
„Miként a korzikaiak: komolyak, vendégszeretők, munkásak, de bosszúállók. Igen rossz tengerészek…” Azért mégsem lehetnek hasonló természetűek a szárdok a korzikaiakkal, hisz’ amíg az utóbbi, vérgőzös szeparatisták évtizedeken át robbantgatták a korzikai Ajaccióban a francia kormányintézményeket, a szárdok mindössze egy ártalmatlan merénylettel „viccelődtek” 2004-ben a Porto Rotondóba látogató Silvio Berlusconival és Toni Blairrel.
Van még egy, úgyszólván döntő érve az önigazgató, saját életet élő, másoktól függetlenedő népeknek: a gyermekszaporulat. Legyen bár akármilyen jómódú, anyagiakban gondtalan egyik-másik történelmi etnikum, kihalásra van ítélve, ha nem születik elég gyermek. Szardínia lakossága 1881-ben hatszáznyolcvankétezer fő volt, ez napjainkra 1,672 millióra növekedett. Egy héten át láthattuk esténként a későig vidáman korzózó „bennszülött” családokat két-három kisgyermekükkel, a szépen kiöltözött csitri lányok és kamasz fiúk hadát a tengerparti sétányokon. A szülő nők többet tehetnek a kisebbségek fennmaradásáért, mint akármilyen elszánt politikai mozgalom.
A demonstráció semmiképp sem nevezhető szokványos vagy ad hoc politikai rendezvénynek: az 1987-ben elfogadott első történelmi, úgynevezett demokratikus spanyol alkotmány bár jelentős önigazgatási jogkört juttatott az ország tizenhét autonóm közösségének, köztük a baszk és a katalán tartománynak, a két utóbbi régió jóval nagyobb fokú önrendelkezést követel Madridtól a többiekénél. A katalánok erős többsége úgy látja – nyilván nem ok nélkül –, hogy a negyvenhatmillió lakosú Spanyolország kiszipolyozza őket, akik az idegenforgalmi bevételekből és a jövedelmi adókból, ha nem is vígan, de eltartják az ország szegényebb tartományait.
Tény, hogy a hétmilliós lélekszámú (!) Catalunya tartomány adja a központi költségvetés bevételeinek egynegyedét. Ebben a kérdésben nem osztja meg a katalánokat a politikai és világnézeti különbség sem, a saját nyelvű és kultúrájú tartományt nemzeti pártszövetség kormányozza, kívülről a Köztársasági Baloldal (ERC) nevű koalíció támogatásával (tessék ezt elképzelni minálunk vagy mondjuk Erdélyben, a Székelyföldön). Abban állapodtak meg 2012-ben az elszakadást szorgalmazó erők, hogy a következő két évben a népszavazás törvényességét a gyakorlatban is elismertetik a spanyol állammal.
Ez azért is sürgető számukra, mert háromszáz esztendővel azelőtt, 1714. március 6-án törölték el Katalónia önálló közjogi és közigazgatási rendszerét a baden-württenbergi Rastattban aláírt békeszerződésben a spanyol örökösödési háború győztesei. Milyen szomorú hasonlóság, történelmi párhuzam mutatkozik a katalánok és a magyarok alávetettségében! A III. (Habsburg) Károly német-római császár és magyar király, V. Fülöp spanyol uralkodó és a „Napkirály” XIV. Lajos békekötési okmányában meg sem említették Erdély és II. Rákóczi Ferenc nevét, holott a „német-római szent birodalmi herceg” titulusú választott magyar fejedelemnek magasabb rangja volt mindnyájuknál. Erdély kormányzását csak egy Bécsben kinevezett gubernátor gyakorolta.
Felejtsük Erdélyt – de csak egy kis időre! – az önhatalmúlag kijelölt és alávetett európai tartományok sorában, hiszen most éppen egy, a feudális korban idegen uralkodók által felosztott, őshonos katalánok lakta terület törekszik a régi nemzeti önállóságra, divatos szóval autonómiára. (Ha valaki a budai vár bástyája alatt a Bécsi-kaputól az Esztergomi rondella felé sétál, megláthatja a falon a két márványtáblát az 1686. évi felszabadítók emlékére, külön-külön a spanyol és katalán sereg katonáiét, húsz évvel az utóbbiak bekebelezése előtt). Sajtóhírek szerint most, háromszáz évvel később a madridi kormány törvénytelennek ítéli az elszakadási törekvést.
Hasonló esetben bizonyosan így tesz az Európa keleti felében található pozsonyi, kijevi, belgrádi és bukaresti kormány is, amennyiben a magyar kisebbségek netán zizegni kezdenének, saját adózást és magyar nyelvű iskolát kérnének tisztelettel, vagy csak a maguk közösségi zászlaját szeretnék lobogtatni a hivatalos állami helyett. Ugyanez vonatkozik a bulgáriai és macedóniai maradék törökökre, avagy szelídebb viszonyok között a nyugat-európai flamandokra és a skótokra is. Mindehhez járul az európai uniós tagországok fenyegetése: amennyiben kilépne államukból a nemzeti kisebbség, automatikusan elveszítheti az uniós tagsághoz való jogát is.
Úgy adódott, hogy egy hetet a hasonló dilemmákkal küszködő Szardínián töltöttünk – kései nyaralással és körutazással. Nem is gondoltam, hogy az Olaszországhoz tartozó, alig fél Dunántúlt lefedő területű, szép és üdítően nyugalmas szigeten mennyire él és virul a teljes önállóság utáni vágy. Ha nem is olyan értelemben, mint a baszkokban, katalánokban vagy a szomszédos – francia fennhatóságú – Korzika-sziget lakóiban, hanem „csak” mint általában az emberekben.
Megvan a múltbeli, alapos történelmi oka is a vezető mozgalomnak, az Indipendentismu Sardunak és több szeparatista társszervezetének. A sok ezer év óta lakott, titokzatos eredetű és roppant látványos építőkultúrájú szigetet ugyan meghódította I. Justiniánus császár (Krisztus után 535-ben), huzamos ideig megtartani azonban sem a bizánciak, sem a rómaiak, sem mások nem tudták. Az ezernyolcszáz méterig felnyúló hegyóriások, sűrű erdők és bozótosok, többnyire sziklás tengerpartok távol tartották az őslakos szárdok szigetére ácsingózó idegeneket. Már a 6. században részkirályság keletkezett a sziget keleti hegyvidékén, amelyből a 9. századra négy – független – tartományból álló alkotmányos királyság jött létre. Később Pisa és Genova igyekezett megkaparintani Szardíniát, majd az 1320-as években megjelentek az Aragóniai Királyság hódítói. Több mint nyolcvanévi kemény ellenállás után, 1409-ben került spanyol fennhatóság alá a Szárd Királyság. A conquistádorok kiűzték a sziget északnyugati részén levő Alghero tartomány lakosságát, katalánokat telepítettek a helyükbe; a kikötőváros Algheróban és környékén még ma is a katalán nyelvet beszélik a helybeliek.
Csak az 1713-ban véget ért spanyol örökösödési háborút követő másik – utrechti – békeszerződés tette lehetővé, hogy egész Szardínia idegen fennhatóság alá kerüljön. Talán mondani sem kell, hogy a szintén a győztes Habsburgok kezébe. Attól fogva jelképesen cserélődtek egymás közt a rokon dinasztiák, mígnem végül 1861-ben az egységes Itáliai Királyság részévé vált a sziget. „Szárdínia lakói mind római katolikusok és nagyobbára olaszok, akiknek nyelvén azonban a spanyol és más népekkel való keveredés is észrevehető” – olvasható a 19. század végi Pallas Nagylexikonban.
„Miként a korzikaiak: komolyak, vendégszeretők, munkásak, de bosszúállók. Igen rossz tengerészek…” Azért mégsem lehetnek hasonló természetűek a szárdok a korzikaiakkal, hisz’ amíg az utóbbi, vérgőzös szeparatisták évtizedeken át robbantgatták a korzikai Ajaccióban a francia kormányintézményeket, a szárdok mindössze egy ártalmatlan merénylettel „viccelődtek” 2004-ben a Porto Rotondóba látogató Silvio Berlusconival és Toni Blairrel.
Van még egy, úgyszólván döntő érve az önigazgató, saját életet élő, másoktól függetlenedő népeknek: a gyermekszaporulat. Legyen bár akármilyen jómódú, anyagiakban gondtalan egyik-másik történelmi etnikum, kihalásra van ítélve, ha nem születik elég gyermek. Szardínia lakossága 1881-ben hatszáznyolcvankétezer fő volt, ez napjainkra 1,672 millióra növekedett. Egy héten át láthattuk esténként a későig vidáman korzózó „bennszülött” családokat két-három kisgyermekükkel, a szépen kiöltözött csitri lányok és kamasz fiúk hadát a tengerparti sétányokon. A szülő nők többet tehetnek a kisebbségek fennmaradásáért, mint akármilyen elszánt politikai mozgalom.