Vélemény és vita
Stílusváltozások
Az ellenzék politizálásában – vitatható véleményem szerint – nagy fordulat következett be, amelyre megfelelő reakció nem történt.
A Fidesz–KDNP népszerűség-csökkenése, a két elvesztett időközi választás után látni lehet, hogy a kormánypártok ellenzéke taktikát váltott, s a Fidesz–KDNP politikájában is bekövetkeztek hibák – itt olyanokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyeket eddig nem elemeztek részletesebben.
Az ellenzék politizálásában – vitatható véleményem szerint – nagy fordulat következett be, amelyre megfelelő reakció nem történt. A 2014. évi választások előtti négy évben túlsúlyban voltak a külföldi támadások, amelyeket nagyrészt az itthoni ellenzék generált (EU, állami vezetők, sajtó stb.). Ez az állandó támadássorozat teljes kudarcot vallott. „Vörös Dani” eltűnt az EU-ból, Martin Schulz barátságosan mosolyog hazánkban Orbán Viktorra, a haragosan aggódó – rágalmazó – Goodfriendet felváltotta a kedvesen mosolygó Colleen Bell.
A hatalmas külső támadások teljes kudarcának oka, hogy mi mindig szabadságharcos nép voltunk, Dávid és Góliát harcában az elmúlt ötszáz évben Dávid oldalán álltunk – akkor is, ha utóbb Góliát péppé vert bennünket. Mit nekünk Egyesült Államok, a Szovjetunió, az EU, török, Habsburg, igazunk van – s tényleg igazunk volt, van –, vereségünk oka kizárólag a „balsors”. Ettől a kormánypártok, s a kormány megnyugodott – pedig csak taktikai váltás történt. Látni kell, hogy a támadások súlypontja belföldre helyeződött át, túlnyomórészt álbotrányok keltésével.
Erre néhány példa. Jellemző, hogy amint az egyik álbotrány kifullad – ez is mutatja megalapozatlanságát –, rögtön következik az újabb, úgy, hogy a megelőzőről több szó nem esik!
Hol van már a NAV és Vida Ildikó korrupciója, s a kitiltási ügy, ezt követően Orbán Viktor állítólagos beszervezési ügye. (Ehhez tegyük hozzá, hogy aki volt katona, s csak felszínesen ismeri a beszervezési módszereket, kísérleteket, tudja, hogy Simicska Lajos előadása az állítólagos történtekről egyértelműen alaptalan, több okból is.) Ennek ellenére az ellenzéki pártok parlamenti képviselői, „szakértők”, hetekig körbejárják a témákat, utána hirtelen csend lesz, anélkül, hogy bármi konkrétan előkerülne. Folyamatos kampánytéma volt a devizahitelesek ügye, s most a brókerbotrányok károsultjainak kártalanítása, mert erről a kormány tehet, s ezért kötelezettsége a károsultak teljes kárpótlása.
Hangzatos, szépen hangzó kíván-ság százezrek számára. Csendes megjegyzésem az ellenzékhez: a kormány, a parlament rendelkezésre álló „pénze” az adófizetők által befizetett adó a költségvetésbe. Vagyis miért kell nekünk – nekem – kártalanítani azokat, akik egy elképzelhetetlenül előnytelen, kockázatos szerződést kötöttek, miközben egy részüknél természetesen megmarad a luxusingatlan vagy a luxusautó. S ha ez a kívánt ellenzéki módszer meg is valósulna, kérdés: miből? A kívánt cél elérése sok százmilliárd forintba kerülne, amelynek töredékét sem fedeznék az ellenzék által nagyon kifogásolt stadionépítkezések – persze leginkább azok befejezése –, amelyek egyébként az egészségmegőrzést és a kulturált szórakozást is szolgálják.
Egyébként is reagálnak hatalmas demagógiával a kormánypártok indítványaira, javaslataira, hogy azonnal más, tetszetős, ámde rengeteg pénzbe kerülő javaslatot terjesszenek elő, de a pénzügyi fedezetről nem szólnak (teljes azonnali egészségügyi, pedagógiai bérrendezés, minden élelmiszer áfájának öt százalékra csökkentése stb.). Ismét a kérdés: miből?
A kissé kritikusabb, tapasztaltabb médiafogyasztókat különösen zavarja, hogy egy napon ugyanabban a kérdésben nyolc politikai párt véleményét hallja, jó esetben két kormánypártiét, s hat ellenzékiét, akik lehet, csak egy fővel vannak jelen a törvényhozásban, mégis dörgő módon kioktatják a kormányt, a parlamenti többséget. Tudom, a médiaszabályok kiegyensúlyozott tájékoztatást írnak elő, de nekem tökéletesen elegendő lenne mindkét oldalról egy-egy megszólaló.
Természetesen ha az ellenzék bővebben akarja kifejteni véleményét a saját sajtójában, vagy bárhol máshol, megteheti. Egyébként ha bárki megnézi a külföldi híradókat, sehol nem talál a napi eseményekkel kapcsolatban ilyen bőséges pró és kontra gyalázkodást. A másik módszer a folyamatos utcai tüntetések szervezése, minden, kissé elhibázott kormánydöntés után. Az ellenzéknek van egy azonnal mozgósítható, kemény magja, amelynek tagjai szabadon döntenek, hogy „szobrot” vernek szét, pártszékházat ostromolnak, hidakat zárnak le, a köztársasági elnök erkélyén mászkálnak, vagy csak huzakodnak rendőrökkel. És ez mind-mind bő médiaesemény, akárcsak Habony Árpád táskája vagy Lázár János órája.
Eközben kit érdekel, hogy elhárult Gyurcsány–Bajnai államcsődje, csökkent a munkanélküliség és az infláció, rengeteg az új beruházás, nőtt a GDP.
Ez az új, összehangolt ellenzéki taktika azt eredményezi, hogy a felszínesen tájékoztatott állampolgárok nem kis része úgy látja, van egy alkalmatlan, korrupt országvezetés, amely folyamatosan rossz döntéseket hoz, amelyekkel csődbe dönti az országot, és nyomorba az állampolgárokat. Ezzel szemben van egy tiszta, szakértő ellenzék, amelynek nagyszerű javaslatai alapján rövid idő alatt eljuthatunk a Kánaánba.
Természetesen nem kívánom azt állítani, hogy a 2014-ben fölényesen megnyert három választás óta nem voltak komoly hibák a Fidesz–KDNP részéről, erre elemzők és kormánypárti politikusok elég bő elemzést adtak, amelyet illene komolyan venni.
Magam két, eddig nem különösen alaposan elemzett körülményre hívnám fel a figyelmet. Az egyik az oroszbarátság kiemelt szerepe. Persze, igaz az energiafüggőség, a gazdasági kapcsolatok fontossága, de vegyünk figyelembe egy tényt. Különösen a jobboldali törzsszavazókat és családjukat tragikusan érintette, hogy két világháborúban szemben álltunk egymással, majdnem ötven évre megszállták és kifosztották az országot, leverték az ’56-os forradalmat. Részletekbe ne menjünk. Tudom, a mai Oroszország nem hasonlítható a cári Oroszországhoz vagy a Szovjetunió-hoz – bár vannak rokon vonások –, mégis a mai ország több milliónyi polgárának zsigeri aggodalmait, félelmét nem lehet néhány baráti, szívélyes gesztussal megszüntetni. (A második világháború előtt is visszaadták a ’48-as zászlókat, de a ’48-as forradalmat szintén csak az ő segítségükkel sikerült leverni.) Nem beszélve arról, hogy politikánkkal joggal váltjuk ki az EU és legjobb testvérországunk, Lengyelország ellenkezését, amely hozzánk hasonlóan tragikus tapasztalatokkal rendelkezik a nagy keleti szomszéddal kapcsolatban.
A másik kifogásolható változás az „urizálás” vádja, amelynek, valljuk be, van némi alapja. Jó kifejezés az „urizálás” szó, amely azt fejezi ki, hogy az „urizáló” nem „úri ember”, de külsőségeiben, viselkedésében ezt a látszatot akarja kelteni. Az „úri embernek” lehetnek kiváló, de pocsék, visszataszító tulajdonságai is. A fideszesek „vidéki fiúkként” viszont tisztaságukkal, műveltségükkel, racionális politizálásukkal ragyogó alternatívát kínáltak a primitív, szolgalelkű, „urizáló” nómenklatúrával szemben.
Tudjuk, a vidéki ember, bár tiszteli a fővárost, hosszú ideje komoly és megalapozott ellenszenvvel viseltetik Budapesttel és a fővárosiakkal szemben. A fideszes „vidéki fiúkból” huszonöt év alatt nem egyszer „fővárosi fiúk” lettek, magyarul, nem kevesen valóban „urizálnak”. Ezt a vidéki ember, a kormánypártok törzsszavazója, nehezen viseli. Jellemzőnek mondhatjuk, hogy újabban a Jobbik igyekszik a „vidéki fiú” szerepkörébe.
Mit lehet tenni? Az ellenzék stílusváltásának meg kell találni az ellenszerét, ez nagyon komoly elemzőmunkát és kommunikációs váltást igényel. Az orosz szimpátiát a realitások talaján maradva csökkenteni kell – természetesen nem ellenségeskedve –, inkább illeszkedve az uniós politikához. Az „urizálást” az említettek felejtsék el, a nem egyszer fennhéjázó, lekezelő stílus helyett visszatérni a „vidéki fiúhoz”.
S még egy személyes tapasztalatról. Van egy körülbelül húszfős „kör” – senki által nem szervezett, független civilekből, akik életük folyamán aktív tevékenységgel becsülendő, értékes eredményeket értek el különböző területeken. Ez a húsz ember bármilyen kis helyre, közösségbe ingyenesen elment előadást tartani, van, aki 2500-at (Balczó András), van, aki néhány százat. Ezeknek az előadásoknak, beszélgetéseknek a kis közösségek nagyon örülnek, mindenütt élénk az érdeklődés, s általában beszámol róluk a helyi sajtó, amelynek legalább akkora hatása van, mint az országosnak. Legalább egymillió emberhez jutottunk el így közvetlenül, akik a környezetükben is beszámolnak a történtekről.
Ezt a politikusok is megtehetik. Nagyon helyes, hogy Orbán Viktor körbejárja a megyeközpontokat – kampányidőszaktól függetlenül. Az országnak viszont háromezer települése van, számtalan kis közösséggel. Így rengeteg politikusnak jutna feladat folyamatosan – kampányidőszaktól függetlenül. Mert igaz, hogy a médiaszereplés a döntő, de az átlagember többre értékeli a személyes találkozásokat.