Vélemény és vita
Sok akarásnak
Alig néhány hónappal a migránshad váratlan felkerekedése után Németország már nem ugyanaz, mint ami eddig volt…
Abban, a 21. század elején beköszöntött globális felfordulásban, amelynek mi, magyarok is tanúi és immár kényszerű résztvevői vagyunk, mindenki AKAR valamit. Ez természetesen nem új fejlemény a világtörténelemben. Az akarat hegyeket tud megmozgatni (a jó érdekében), ugyanakkor képes civilizációkat lerombolni (ostobaságból és gonoszságból). Érdemes ezt megszívlelnie és emlékezetében tartania mindenkinek. És minden hatalomnak.
A minket is körülövező úgynevezett migrációs válság a legnehezebb próbatétel elé állítja Európát a második világháború óta. Úgy látszik, mintha a végét járná az a hosszú kegyelmi állapot, amelyben 1945 óta az öreg kontinens népeinek, lakóinak nem kellett félniük a háborútól, erőszaktól, romlástól. Az elmúlt hetven év alatt mindössze az 1956-ban magyar (és lengyel) földön történt szovjet terrorhadjárat, majd az 1990-es évek véres délszláv belháborúja feketítette be a kontinens derűs képét. A boldog és szerencsés Nyugaton élők csupán a hírekből hallhatták, filmtudósításokból láthatták a történteket, mostanra azonban mintha véget érne a biztonságos, békés, alkotó és szórakoztató Európa korszaka.
Az egykori gyarmattartó európai hatalmak a birtokaik egymás után történt elhagyásakor magukra vállalták az afrikai és ázsiai alattvalóikról való gondoskodást. Így teltek meg Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Portugália és más államok városai színes bőrű és másféle, egzotikus lakosokkal. Németország a háborús és civil embervesztesége, különösen a férfi munkaerő hiánya miatt hívta be elsőként a törököket dolgozni, kenyeret keresni. Akik cserében tudtak használt Opelt, VW-t venni, dájcsmárkot hazaküldeni. A török emberek szeretik, ha gyerekhad veszi őket körül, tehát szaporodtak és sokasodtak; ott maradtak és így terebélyesedtek ki a nagyvárosnyi kolóniáik az 1950-es évektől az ezredfordulóig, Frankfurttól Hamburgig.
Itt kell félbeszakítani a régi, jól ismert históriát – mielőtt még azt is elmesélnénk, hogy a négymillió lakosú Berlinben több mint kétmillió, a kétmillió lakosú Bécsben több mint félmillió bevándorló él, a törökökön kívül főleg a volt Jugoszlávia népei, arabok és fekete afrikaiak, az egykori szovjet tagállamokból átköltözött zsidók. Azért jöttek ide, Európa szívébe, mert van munkalehetőség, jó kereset, szociális segély, orvosi ellátás. Egy szóval létbiztonság. A legutóbbi időkig úgy tűnt: Németország AKARJA ezt a fajta beköltözést. Különben miért invitálna meg újabb százezreket a közel-keleti és afrikai embertartalékból? Azért is akarta, mert a németek már rég nincsenek annyian, hogy el tudnák látni saját munkaerővel a hatalmasra nőtt iparukat, gazdaságukat, infrastruktúrájukat, intézményeiket és saját magukat. Miközben a német középosztály köszöni szépen, jól van, anyagiakban gyarapodik és éli világát, nyaranta a mediterrán szigetekre költözik. Az össznémet aszfaltfelületet – képletesen szólva – be lehet takarni a több tízmilliónyi hazai (és import) személygépkocsival.
Jólét helyébe jót várj! – gondolták a derék munkaadó polgárok, és nyugodtan álomra hajtották a fejüket a négyszobás – egy-két gyermekes – családi otthonban. A bevásárlás, tévésorozatokon bambulás mellett tudomást sem vettek róla, amikor 2009. július 26-án pár óra alatt csődbe ment a New York-i Deutsche Bank, több százmilliárd dollárnyi kárt és pénzügyi válságot hagyva maga után világszerte. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az Egyesült Államok részéről kezdeményezett kölcsönös kereskedelmi és befektetési szerződés az Európai Unióval nemcsak a világ második legnagyobb piacának a bekebelezését, de egy falással a német gazdaság lenyelését is AKARJA. Frissebb hírre kapcsolva: ki tudja, kik voltak és milyen célból hamisították meg titokban az Egyesült Államokba exportált dízelautók károsanyag-kibocsátást mérő műszerét, ezermilliárd dolláros kárt, hitel- és piacvesztést okozva a német gazdaságnak.
Közben úgyszólván váratlanul, az idén nyáron megindult egy eddig nem látott, lökésszerű emberfolyam a török és görög partoktól Németországba. Dollár- és euróbankókkal a zsebükben, logisztikai vezetők, szervezők kíséretével. Deutschland! Deutschland! – ezt az egy német szót ismerik, és kiáltozzák, skandálják a sáskajárásra emlékeztető tömegből. A berlini kancellár pedig egyik mondatát a másikkal cáfolja, és láthatóan nincs elgondolása a súlyos válság megoldásáról.
Alig néhány hónappal a migránshad váratlan felkerekedése után Németország már nem ugyanaz, mint ami eddig volt. Kiderült, hogy a mérhetetlen gazdagságával szemben milyen gyönge társadalmi és politikai pilléreken áll. Az öreg kontinens nemzetközi liberálisai, anarchistái, ál-kereszténydemokratái és a tökfejű brüsszeli bürokraták, továbbá a rivális világhatalom, az Egyesült Államok és kapcsolt intézményei azt AKARJÁK tőle, hogy folytassa a befogadást a következő években. Kerül, amibe kerül, míg a német erő ki nem merül. Minél rosszabb a helyzet, annál jobb…
A legutóbbi nagy háború óta világméretűvé lett torz liberalizmus befolyása alatt a jóléti Nyugat-Európa felhígított őslakossága már nem tudja, mit AKAR. Azt sem, hogy mások mit akarnak tőlük, nem ismerik fel, hogy mit akarnak velük tenni az ellenségeik. Vajon ki akarta és tervezte meg, hogy így történjenek, menjenek a dolgok a békés Európában?
Vegyünk csak egy ide vágó, friss magyar példát! Mit akarnak a megbízói a hollywoodi ex-szappanopera- producerből budapesti nagykövetté kinevezett Colleen Bell kezébe adott papírlappal, amiről felolvasta a magyarok gyalázását? Különös szerencsénk, hogy mi, magyarok mostanában pontosan tudjuk, hogy mit NEM akarunk.
A minket is körülövező úgynevezett migrációs válság a legnehezebb próbatétel elé állítja Európát a második világháború óta. Úgy látszik, mintha a végét járná az a hosszú kegyelmi állapot, amelyben 1945 óta az öreg kontinens népeinek, lakóinak nem kellett félniük a háborútól, erőszaktól, romlástól. Az elmúlt hetven év alatt mindössze az 1956-ban magyar (és lengyel) földön történt szovjet terrorhadjárat, majd az 1990-es évek véres délszláv belháborúja feketítette be a kontinens derűs képét. A boldog és szerencsés Nyugaton élők csupán a hírekből hallhatták, filmtudósításokból láthatták a történteket, mostanra azonban mintha véget érne a biztonságos, békés, alkotó és szórakoztató Európa korszaka.
Az egykori gyarmattartó európai hatalmak a birtokaik egymás után történt elhagyásakor magukra vállalták az afrikai és ázsiai alattvalóikról való gondoskodást. Így teltek meg Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Portugália és más államok városai színes bőrű és másféle, egzotikus lakosokkal. Németország a háborús és civil embervesztesége, különösen a férfi munkaerő hiánya miatt hívta be elsőként a törököket dolgozni, kenyeret keresni. Akik cserében tudtak használt Opelt, VW-t venni, dájcsmárkot hazaküldeni. A török emberek szeretik, ha gyerekhad veszi őket körül, tehát szaporodtak és sokasodtak; ott maradtak és így terebélyesedtek ki a nagyvárosnyi kolóniáik az 1950-es évektől az ezredfordulóig, Frankfurttól Hamburgig.
Itt kell félbeszakítani a régi, jól ismert históriát – mielőtt még azt is elmesélnénk, hogy a négymillió lakosú Berlinben több mint kétmillió, a kétmillió lakosú Bécsben több mint félmillió bevándorló él, a törökökön kívül főleg a volt Jugoszlávia népei, arabok és fekete afrikaiak, az egykori szovjet tagállamokból átköltözött zsidók. Azért jöttek ide, Európa szívébe, mert van munkalehetőség, jó kereset, szociális segély, orvosi ellátás. Egy szóval létbiztonság. A legutóbbi időkig úgy tűnt: Németország AKARJA ezt a fajta beköltözést. Különben miért invitálna meg újabb százezreket a közel-keleti és afrikai embertartalékból? Azért is akarta, mert a németek már rég nincsenek annyian, hogy el tudnák látni saját munkaerővel a hatalmasra nőtt iparukat, gazdaságukat, infrastruktúrájukat, intézményeiket és saját magukat. Miközben a német középosztály köszöni szépen, jól van, anyagiakban gyarapodik és éli világát, nyaranta a mediterrán szigetekre költözik. Az össznémet aszfaltfelületet – képletesen szólva – be lehet takarni a több tízmilliónyi hazai (és import) személygépkocsival.
Jólét helyébe jót várj! – gondolták a derék munkaadó polgárok, és nyugodtan álomra hajtották a fejüket a négyszobás – egy-két gyermekes – családi otthonban. A bevásárlás, tévésorozatokon bambulás mellett tudomást sem vettek róla, amikor 2009. július 26-án pár óra alatt csődbe ment a New York-i Deutsche Bank, több százmilliárd dollárnyi kárt és pénzügyi válságot hagyva maga után világszerte. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az Egyesült Államok részéről kezdeményezett kölcsönös kereskedelmi és befektetési szerződés az Európai Unióval nemcsak a világ második legnagyobb piacának a bekebelezését, de egy falással a német gazdaság lenyelését is AKARJA. Frissebb hírre kapcsolva: ki tudja, kik voltak és milyen célból hamisították meg titokban az Egyesült Államokba exportált dízelautók károsanyag-kibocsátást mérő műszerét, ezermilliárd dolláros kárt, hitel- és piacvesztést okozva a német gazdaságnak.
Közben úgyszólván váratlanul, az idén nyáron megindult egy eddig nem látott, lökésszerű emberfolyam a török és görög partoktól Németországba. Dollár- és euróbankókkal a zsebükben, logisztikai vezetők, szervezők kíséretével. Deutschland! Deutschland! – ezt az egy német szót ismerik, és kiáltozzák, skandálják a sáskajárásra emlékeztető tömegből. A berlini kancellár pedig egyik mondatát a másikkal cáfolja, és láthatóan nincs elgondolása a súlyos válság megoldásáról.
Alig néhány hónappal a migránshad váratlan felkerekedése után Németország már nem ugyanaz, mint ami eddig volt. Kiderült, hogy a mérhetetlen gazdagságával szemben milyen gyönge társadalmi és politikai pilléreken áll. Az öreg kontinens nemzetközi liberálisai, anarchistái, ál-kereszténydemokratái és a tökfejű brüsszeli bürokraták, továbbá a rivális világhatalom, az Egyesült Államok és kapcsolt intézményei azt AKARJÁK tőle, hogy folytassa a befogadást a következő években. Kerül, amibe kerül, míg a német erő ki nem merül. Minél rosszabb a helyzet, annál jobb…
A legutóbbi nagy háború óta világméretűvé lett torz liberalizmus befolyása alatt a jóléti Nyugat-Európa felhígított őslakossága már nem tudja, mit AKAR. Azt sem, hogy mások mit akarnak tőlük, nem ismerik fel, hogy mit akarnak velük tenni az ellenségeik. Vajon ki akarta és tervezte meg, hogy így történjenek, menjenek a dolgok a békés Európában?
Vegyünk csak egy ide vágó, friss magyar példát! Mit akarnak a megbízói a hollywoodi ex-szappanopera- producerből budapesti nagykövetté kinevezett Colleen Bell kezébe adott papírlappal, amiről felolvasta a magyarok gyalázását? Különös szerencsénk, hogy mi, magyarok mostanában pontosan tudjuk, hogy mit NEM akarunk.