Szajlai Csaba

Vélemény és vita

Sértő ötvenhatos párhuzam

Nem is lehetne egy lapon említeni az 1956-os magyar helyzetet a mostani migránshullámmal

Miközben nem is lehetne egy lapon említeni az 1956-os magyar helyzetet a mostani migránshullámmal, egyre többször előkerül a kommunizmussal reménytelen harcot vívó hőseink és az őket befogadó Nyugat „példája”. Jellemzően a baloldali és liberális ideológiával túlfűtött sajtóban bukkan fel a tétel, hogy nagyobb nyitottsággal fordulhatnánk a diktatúrák, polgárháborúk vagy éppen az éhínség elől nálunk menedéket keresők felé. Ráadásul közeleg október 23., amelynek egyik kiforgatott üzenete lehet, hogy ha az ötvenhatos magyarokat is befogadták, akkor legyünk mi is befogadók.

Rögzíteni szeretném: nem vagyok a téma kutatója, de a polgári oldalon elterjedt mondás szerint mi, konzervatív értékrendű értelmiségiek „nem engedhetünk ’56-ból”, vagyis a dicsőséges forradalom és szabadságharc „szétmagyarázása” ellen minden lehetséges fórumon fel kell szólalni. Talán nem túlzás azt állítani a polgári közösség nevében, hogy mi minden alkalommal megilletődünk, amikor a szovjet birodalom sokszoros túlereje ellen fellázadó mártírjaink fényké-pét látjuk és az egykori tudósításokat nézzük. Tiszteljük a ma is élő hősöket, a pesti srácokat, s minden olyan harcost, aki kényszerből vándorolt ki, majd tehetségével öregbítette Magyarország hírnevét. Van-e kapcsolat 1956 és 2015 között? Erre válaszolni – a baloldali és liberális véleményvezérek által sulykolt teóriákkal szemben – nagyon egyszerű. Csakúgy, mint a magyarok 1956-ban, napjaink menekültjei is elhagyták hazájukat.

Ennyi.

Akár be is fejezhetném a cikket, de az európai, valamint a hazai vélekedést uraló baloldali és liberális értelmiséget máig hitében ingatja meg egy kis ország gigantikus harca a hatalmas Szovjetunióval. Tudniillik bizonyított tény, hogy a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlen. Magyarországon a baloldal évtizedeken át félremagyarázta a forradalom két felemelő hetét: a feledésért cserébe fusi munkát, Trabantot, hétvégi telket ígértek. Ma pedig a balra és a liberális oldalra hajlók tiszta hazugságba terelnék az akkori eseményeket.

Éppen ezért nem árt ismertetni – hogy a jelenlegi helyzettel párhuzamba ne kerüljön – az ’56-os kondíciókat.

Csaknem kétszázezer magyar távozott külföldre az események vérbefojtása után, s közülük mindössze tizenegyezren tértek vissza, amikor a Kádár-kormány amnesztiát hirdetett. A kimutatások szerint az Egyesült Államokban több mint harmincötezren, Kanadában csaknem huszonötezren, Nagy-Britanniában nagyjából húszezren és a Németországi Szövetségi Köztársaságban majdnem tizenötezren telepedtek le. Svájc „túlvállalta” magát, tizenkétezer emigránst fogadott be, ezzel szemben Franciaországban tízezren és a „hatalmas” Ausztráliában alig több mint kilencezren találtak maguknak új hazát. Közvetlen szomszédunk is kitett magáért: Ausztria tizenkilencezer menekültnek lett az új otthona, de emigráltak magyarok ezrei Svédországba vagy éppenséggel Latin-Amerikába is. Az 1956-os magyar exodus volt a legjelentősebb menekültáradat Európában a második világháború vége és az 1990-es évek eleje (a délszláv háborúk kitörése) között. Bár a nyugati híradások szimpatizáltak velünk – hős, áldozatokat is vállaló nemzetként mutattak be bennünket –, a várva várt segítség elmaradt.

A magyar menekültek „ideális” csoportként jelentek meg: fiatal, egészséges, jól képzett emberekről volt szó, akiket szinte azonnal munkába lehetett állítani – s miután az európai kultúrkörből érkeztek, gyorsan beilleszkedtek. Nagyon sok értelmiségi, az ország krémje hagyta el Magyarországot a forradalom leverése után. Nem véletlenül hangzott el az Egyesült Államok szenátusában a következő mondat, amely az amerikai földön letelepült magyarokra vonatkozott: „Ez a legjobb minőségű bevándorlócsoport, amely valaha is az Egyesült Államokba érkezett.” Mindebből remélhetőleg kitűnik, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni az 1956-os magyar menekültügyi helyzet és a mostani migránshullám közé: totálisan eltérő a történelmi és politikai kontextus.

A magyar példa erőltetése több szempontból is káros. A legfontosabb különbség az, hogy nem egy európai diktatúraellenes szabadságharc menekültjeiről van szó. Emlékezzünk csak a képsorokra: az utcára vonuló munkásokra, diákokra, akik életüket kockáztatták, sőt boldogan fel is áldozták a nemzet függetlenségéért, a szabadságért. Az európai kultúrkörből érkező magyar kivándorlók „kulturáltan” várták sorsuk jobbra fordulását: nincsenek sztorik, hogy az ’56-osok zsúfolt helyeken összeverekedtek, mi több, harcba szálltak volna az őket befogadókkal. Valamint azt sem mondták hosszú hónapok eltöltése után a táborokban, hogy szívesebben mennének inkább oda, mint ide…

Miközben mi, magyarok Ausztria nagylelkű gesztusát soha nem feledjük, két dolgot kikérünk magunknak. Az egyik, hogy nem építünk vasfüggönyt! Az új kerítésnek az a funkciója, hogy távol tartsa azokat, akik a zöldhatáron tántorognának át. A vasfüggöny ezzel szemben az osztrák határon aknamező, figyelőtorony és géppisztolyos őrség „mixe” volt, amely megakadályozta, hogy politikai okokból valaki átlépjen.

Az 1956-os hősök, mártírok, a forradalom és a szabadságharc nevében kikérjük magunknak azt is, hogy összevessenek bennünket azokkal a közel-keleti migránsokkal, akik Magyarországon vagy éppen Németországban a viselkedésükkel már bebizonyították, hogy milyen európai polgár válik majd belőlük.

 

Szajlai Csaba: Sértő ötvenhatos párhuzamNem is lehetne egy lapon említeni az 1956-os magyar helyzetet a mostani migrá...

Posted by Magyar Hírlap on 2015. október 11.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom