Vélemény és vita
Semmi baloldal
Pozitív semlegesség – a Magyar Szocialista Párt vezetésének hosszú hónapok beszólogatása után ezt a „stratégiát” sikerült kivajúdnia menekültügyben.
A hangzatos megfogalmazást hagyjuk, ez egyszerű, az állampártban meghonosodott bürokrataeljárás a semmittevés álcázására. Mert ez a „stratégia” csak azt jelenti, hogy az MSZP csöndben marad az ügyben, esetleg Tóbiás József elnök mélán bólogat és hümmög egyet-kettőt, az állát vakarászva.
Miért ezt teszik? A hivatalos kiszivárogtatás szerint azért, mert rájöttek: a potenciális szocialista szavazónak nem tetszik a migránsinvázió, az MSZP-s alapszervezeti vezető meg venné elő a naftalinból a munkásőrzubbonyt, és indulna szétcsapni a határon. Ez is biztosan benne van, de az igazság keserűbb: egyetlen épkézláb ötletük sincs, hogy mit lehetne tenni a menekültáradattal, az iránytűnek használt nyugati elvtársak meg egyszer ezt mondják, máskor meg amazt.
De erről később, szaladjunk végig előbb migránsügyben a többi libbal alakulaton. Gyurcsány Demokratikus Koalíciója azt a mélyen elvszerű politikát dolgozta ki, hogy mindig a tök ellenkezőjét kell mondani annak, mint amit Orbán Viktor mond. Ez viszonylag kevés melóval jár, és azért is praktikus, mert nem kell gondolkozni, elég harsánynak, avagy pontosabban Fletónak lenni. Közben meg még oda is lehet csapni a többi „demokratikus” kollégának, hiszen Gyurcsányék nem is leplezett célja: nem választást kell nyerni, hanem a libbal oldalt bekebelezni. Az Együttel és a PM-mel sok gond nem lesz. Előbbi vezetése mire megegyezik egy közleményben a migránsokról, már láthat hozzá a következőhöz a marslakók várható földre szállásáról. A PM meg Karácsony Gergely és kész. Az LMP mélyen humanista álláspontját, miszerint virtuális billogot kell tenni a menekültre, szintén nem nehéz lesöpörni az asztalról.
Összességében az egész egy nagy semmi.
S itt térünk vissza a „nyugati elvtársakhoz”. Mert a migránsügy tökéletesen rámutatott az európai szociáldemokrácia impotenciájára. Ez nem az első szíriai menekülttel kezdődött, a keleti blokk szétesése óta tart, de a migránsok százezrei tették mindenki számára nyilvánvalóvá. Mert a rendszerváltásig a nyugati szocdemek elegánsan ellavíroztak: ők voltak a demokratikus baloldal, amely ügyesen pozicionálta magát a keleti komcsik és saját – illetve az amerikai – keményvonalasai közé. Munkásérdek, szakszervezetek, dolgozói jogok. Még ezt-azt ki is harcoltak a melósnak, mert a multinak sem volt érdeke, hogy helyettük radikálisok jöjjenek. Külpolitikailag sem kellett nagy idea: közvetítettek a két világ között is, s az egykori német szocdem kancellár, Helmut Schmidt sapkája divatot teremtett mindkét térfélen. Aztán hirtelen ez az egész összeomlott, s az elvtársak ott ültek, nem tudták, mihez kezdjenek. Rövid időre úgy tűnt, hogy a volt szocialista országokban hatalomra kerülnek az új szocdem pártok, és velük felfrissülve rózsaszínűvé lesz a világ. Ezekről a pártokról azonban hamar kiderült, hogy mindössze az állampárti vagyon átmentésére létrehozott részvénytársaságok. Új gondolatot tőlük várni annyi, mintha a berlini pártház gondnokának mélán nyávogó házi kedvencét faggatnák Marx és Montesquieu alkotmányozási elképzelései közötti párhuzamokról. Hagyták is az egészet a francba.
Ideológia lett a széplelkűség, az emberi jogok minél megfoghatatlanabb védelme és természetesen a bármilyen célpontra kedvük szerint irányítható antifasizmus. Társadalom- és gazdaságpolitikával sem vacakoltak sokáig: átmentek a Soros-alapítványhoz tanácsért. A liberálisnak nevezett pragmatizmus, a mitikus középre nyitás hatalomra segítette a német Gerhard Schrödert és az angol Tony Blairt. Előbbi ma Gazprom-fizetésen van, utóbbi máig nem tud kibújni az alól, hogy számtalan esküvel bizonygatta az iraki vegyi fegyverek létezését.
A bukott „új baloldal” eszméjének utolsó képviselője Franciaország újkori történetének legnépszerűtlenebb elnöke, Francois Hollande. Ő, teszetosza német, osztrák avagy éppen olasz kollégáihoz hasonlóan egy pillanatra felvillanyozódott a migránskérdéstől. Íme, itt az új baloldali gondolat: nyitottak vagyunk és befogadók, megértők minden másság, másféleség és egyáltalán minden és mindenki iránt, aki nekünk megfelel és nem mond ellent. Az utóbbi tétel azért fontos, mert ez alapján lehet aztán gyűlölni is piszkosul: itt van ez a szögesdrótépítő, csecsemőket könnygázba fojtó Orbán! Na most adunk neki! Sőt, becsületes európai entellektüel nemhogy magyarral nem áll szóba a jövőben, a gulyás szót hallva is hegyeset köp a Kárpát-medence felé. A tények meg le vannak…
Mert hát van tény. A minap a göteborgi könyvvásár megnyitóján egy írónő lefasisztázott minket, a rendezvény díszvendégét, úgy érvelve, hogy beszélt „magyar barátaival”, s azok ezt mondták. De ezt ne is bolygassuk, az úrelvtársak és hihetetlenül „demokrata értelmiségiek” pesti és nyugati oda-vissza csatolása lerágott csont.
A lényeg az, hogy ezt a műsort talán éppen a migránsválság miatt nem lehet már sokáig játszani: az emberek, a nyugati baloldali szavazó is rájön, hogy megválasztott vezetői mást tesznek, mint amit ő akar – ez egyébként tanulság lehet az unió más politikai színezetű vezetőinek, akik még mindig kvótákról, programokról és bizottságokról papolnak ahelyett, hogy tennének valamit. Ezt lehet ideig-óráig új nevű szerveződésekkel, Szirizákkal álcázni, de a vége akkor is kergetés lesz. A pozitív semlegesség bárcája ettől nem véd meg.