Amikor még Lothar Matthäustól tanulta a magyarság a focit, a nagy német mágus egy sorsdöntő – nálunk persze minden meccs az – mérkőzés előtt azt nyilatkozta nekem, hogy nyerünk, és aztán minden kiegyenesedik. Erre kérdeztem, de mi van, ha nem. Ha mégsem nyerünk. Azt felelte, hogy ilyesmit csak egy magyar ember gondolhat, egy német soha.
Hát, azóta is görbén járunk, viszont most itt egy másik, „Lodarnál” jóval kevésbé avatott német, sorra csinálja a – magyar ember számára nyilvánvaló – marhaságokat, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy harminchárom év után újra antréra várunk az európai futball nagyszínpadán. Bernd Storck idejött, ifizett egy kicsit, s egyszer azt láttuk, hogy ő ül Dárdai helyén. Mindenkit meghív a keretébe, aki éppen a telki edzőközpont felé jár és magyar útlevele van. Meghívta, majd kihagyta Bödét – bejött neki –, vagy legújabban Kleinheisler Lászlót, akiről jószerivel azt sem tudja az ember, hogy melyik klubban is futballozik, illetve nem futballozik. És ez a Kleinheisler aztán Norvégiában eldönti a meccset.
Hogy aztán milyen kapitány is Storck mester, a jó ég tudja. Lehet mondani bármit, hogy harmatosak a norvégok, változatlanul nincs csapatunk, egy-két álsztárunk csalja a futballt, és Oslóban nagyobb szerencsénk volt, mint az orosz atlétáknak a doppingvizsgálaton, de az eredmény, a mindenható győzelem mindent elfed, és minden eddigit igazol, mindenre rányomja a pecsétet.
Úgyhogy itt egy német ember – magyar füllel-szemmel hallgatva-nézve – marhaságokat mond és még nagyobb marhaságokat tesz, de visszahozta régen elrabolt hitünk egy morzsáját. Reményt ad – mutatja az utat a nagy magyar futballsötétségben –, hátha egyszer az itt-ott lehullatott morzsák nyomán tényleg visszabotorkálunk a fénybe.