Vélemény és vita
Régi idők fociláza
Nekünk van egy csapatunk – jó, rossz, talán mindegy –, és ez a csapat szerethető.
Bizonyos szempontból tulajdonképpen mindegy, hogy elveri-e ma este Ronaldóékat a magyar válogatott, hiszen már maga az a tény, hogy egyáltalán fel lehet tenni ilyen kérdést, felér egy magyar futballreneszánsszal. Igen, ilyen töprengésnek bő esztendeje aligha volt értelme, ma pedig tele van vele a Nagykörút. Sőt, Battonyától Nemesmedvesig, Záhonytól Hegyeshalomig az ország. Tízmillió kérdés, pontosabban egyetlen kérdés, tízmillió válasz.
Meglehet, az eddig jószerivel csak botorkáló, tizenegyest hibázó Ronaldo éppen ellenünk ébred fel, érez rá a játék ízére, ám az is előfordulhat, hogy folytatódik Storck mester hihetetlen sorozata. A magyarság német kapitánya amihez nyúlt, abból szinte csak jó született. Ha cserélt, bejött, ha támadni akart csapatával, sikerült, ha védekezni, az sem sült el rosszul. Bizonyára tud valamit ez az ember – ha mást nem, csapatot csinálni, márpedig ezen a pályán az a legnagyobb teljesítmény. Más játékosokat nevel, ő félig-meddig a semmiből emészthető, sőt, talán már szerethető csapatot csinál. Persze, szerencséje van. Igen, s ráadásul annyi, hogy ha Sebes Gusztávtól Baróti Lajoson át Mezey Györgyig ennyi kegyet gyakorol velünk Fortuna, Puskásék óta még mindig mi vagyunk a világbajnokok.
Mindenesetre történt valami, ami megrendítette a magyar futball világát. Mintha megint a tízmillió szövetségi kapitány országa lennénk – plusz a határon túli magyarok! Valami visszatért a régi idők focijából. No nem, nem a játék, sokkal inkább az akarat, a lelkesedés, a hit. Egy-egy vereségben már az fájt, hogy már nem fájt, sivár lett a lélek, elszökött a hit. Hát most visszatért valami. Már megint összeállítunk, bírót, ellenfelet és ellendrukkert szidunk, kinevezünk, leváltunk, lesen vitatkozunk, tizenegyeseket ítélünk – igazságosan, kizárólag a javunkra –, s még a gombfociban is Böde Danira cseréljük a régi centert.
Itt generációk nőttek fel nagy, közös futballélmény nélkül, pedig amikor Martos Győző átszaladt Blohinon, utána milyen releváció volt a Keletinél azt énekelni, hogy megvertük a rossz ruszkikat, héjá, héjá, hó! Hát most jó néhány nemzedéket, jószerivel két emberöltő népességét érintette meg a hit ereje, a közösség, a közös nyomor, bánat, öröm, a létezés katarzisa. Elhinni, hogy mi is vagyunk, eszünk, iszunk, alszunk, szeretkezünk és szeretünk, s néha még futballozunk is. Ha nem is jobban, mint mások, de nem is sokkal rosszabbul. Nem lettünk persze ettől okosabbak, szebbek és gazdagabbak, mégis más a létezésünk minősége. Közhellyel azt mondhatnánk, jó magyarnak lenni – még akkor is, ha közben más magyarok lehúznak bennünket –, mert van egy csapatunk, valahova tartozunk.
Így nézve aztán teljesen mindegy, hogy a Real-istenség Cristiano ma este mit produkál. Nekünk van egy csapatunk – jó, rossz, talán mindegy –, és ez a csapat szerethető.
Meglehet, az eddig jószerivel csak botorkáló, tizenegyest hibázó Ronaldo éppen ellenünk ébred fel, érez rá a játék ízére, ám az is előfordulhat, hogy folytatódik Storck mester hihetetlen sorozata. A magyarság német kapitánya amihez nyúlt, abból szinte csak jó született. Ha cserélt, bejött, ha támadni akart csapatával, sikerült, ha védekezni, az sem sült el rosszul. Bizonyára tud valamit ez az ember – ha mást nem, csapatot csinálni, márpedig ezen a pályán az a legnagyobb teljesítmény. Más játékosokat nevel, ő félig-meddig a semmiből emészthető, sőt, talán már szerethető csapatot csinál. Persze, szerencséje van. Igen, s ráadásul annyi, hogy ha Sebes Gusztávtól Baróti Lajoson át Mezey Györgyig ennyi kegyet gyakorol velünk Fortuna, Puskásék óta még mindig mi vagyunk a világbajnokok.
Mindenesetre történt valami, ami megrendítette a magyar futball világát. Mintha megint a tízmillió szövetségi kapitány országa lennénk – plusz a határon túli magyarok! Valami visszatért a régi idők focijából. No nem, nem a játék, sokkal inkább az akarat, a lelkesedés, a hit. Egy-egy vereségben már az fájt, hogy már nem fájt, sivár lett a lélek, elszökött a hit. Hát most visszatért valami. Már megint összeállítunk, bírót, ellenfelet és ellendrukkert szidunk, kinevezünk, leváltunk, lesen vitatkozunk, tizenegyeseket ítélünk – igazságosan, kizárólag a javunkra –, s még a gombfociban is Böde Danira cseréljük a régi centert.
Itt generációk nőttek fel nagy, közös futballélmény nélkül, pedig amikor Martos Győző átszaladt Blohinon, utána milyen releváció volt a Keletinél azt énekelni, hogy megvertük a rossz ruszkikat, héjá, héjá, hó! Hát most jó néhány nemzedéket, jószerivel két emberöltő népességét érintette meg a hit ereje, a közösség, a közös nyomor, bánat, öröm, a létezés katarzisa. Elhinni, hogy mi is vagyunk, eszünk, iszunk, alszunk, szeretkezünk és szeretünk, s néha még futballozunk is. Ha nem is jobban, mint mások, de nem is sokkal rosszabbul. Nem lettünk persze ettől okosabbak, szebbek és gazdagabbak, mégis más a létezésünk minősége. Közhellyel azt mondhatnánk, jó magyarnak lenni – még akkor is, ha közben más magyarok lehúznak bennünket –, mert van egy csapatunk, valahova tartozunk.
Így nézve aztán teljesen mindegy, hogy a Real-istenség Cristiano ma este mit produkál. Nekünk van egy csapatunk – jó, rossz, talán mindegy –, és ez a csapat szerethető.