Régebbi bevándorlóink

Magától értetődő, legalábbis az épelméjű, gyakorlatias gondolkodású, meglett és tapasztalt magyar emberek számára, hogy nem lelkesednek, amikor tömegével benyomulnak idegenek a mi országunkba (is). Olyasféle – meghatározatlan – lények, személyek, akiknek a puszta megjelenése, mássága, arroganciája, megbízhatatlansága, erőszakossága, követelődző magatartása meglepi, óvatosságra inti és védekezésre készteti a honos lakókat.

A 2015. évi forró nyáron, az államhatárokat nem ismerő, jogokat, törvényt és szabályokat nem tisztelő migránstömeg nyomasztó emléke még most is ott ül a csongrádi települések, tanyák, majorságok, veteményeskertek gazdáinak lelkében, fejében. Azóta is csak a felépített műszaki határzár képes védelmezni az ott lakók – és Magyarország – biztonságát, anyagi javait. A vagy a jobb élet csalfa reményében, vagy vallási, politikai és sokféle más okokból vaskaput döntő, kerítést mászó, kődobáló „menekültek” kilétét mi sem jellemezte jobban, mint hogy a „hivatalos” papírjaikban tömegével az Ali, Ahmed és Juszuf személynév szerepelt, valamint az 1997. január 1-jei születési dátum.

Lépjünk vissza régebbre! A 20. században hazánkba első ízben kényszerbevándorlóként megjelent, szomorú embertömeget az 1920-ban részekre darabolt, „külső” Magyarország értelmisége, tisztviselői, hatósági személyei, katonatisztjei, politikusai, földbirtokosai – meg a családjaik – képezték. A tönkrement, tönkretett, csonka ország még szállást és ellátást is alig bírt nyújtani a kényszerű „migránsoknak”. Az Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Délvidékről és a Bánságból beözönlő magyarok többnyire a rokonaikhoz költöztek, mások évekig laktak vasúti vagonokban a főváros peremén.

A második világháború kitörését követően az 1938-ban „visszatért” Felvidék segített azoknak a lengyel katonáknak, menekülőknek, akik 1939. szeptemberben a német és a szovjet hadseregek frontjai közé szorultak, majd szerencsésen bemenekültek magyarországi területre.

A sok tízezer főt számláló katonai és az őket kísérő polgári személyeknek az ország különböző helyein adtak szállást, szükséges segélyt, a gyermekeket átmenetileg iskoláztatva. Addig, amíg lassan – déli irányban körbe kerülve Európát – a lengyel katonamigránsok csatlakoztak a nyugati szövetséges hatalmakhoz.

Érdekes európai bevándorlók érkeztek magyar földre 1946 és 1954 között, egyénenként és családostól. Görögországból menekültek, tisztán politikai kényszerből és indítékból. A második világháború végjátszmájában, majd azt követően drámai változások kavarták fel a Balkánt meg a Közel-Keletet. A győztes Anglia megtartotta birtokait a Földközi-tenger keleti medencéjében, Kis-Ázsiában és az Arab-félszigeten, amíg a másik győző, a sztálini Szovjetunió újabb előnyökért nyomult a déli régióban. Albánia, Bulgária és a jugoszláv szövetségi állam mellett Görögország is az oroszok politikai, fizikai befolyása alá került. Azonban 1946-ban visszaállították a királyságot, ami durva polgárháborúhoz vezetett. Josip Broz Tito és Enver Hodzsa militáns kommunista ideológiája, rendszere átragadt az angolokat és gazdagokat gyűlölő görög városlakókra, kétkezi iparosokra és hegyvidéki parasztokra. Partizánháború zajlott, temérdek halottal és sebesülttel, utóbbiakat a befogadó Bulgáriába, majd Magyarországra menekítették. A bolgárokhoz és Jugoszláviába összesen ötezer, magyar területre hétezer kommunista, köztük expartizán jutott el, s őket Budapesten és Sztálinvárosban igyekeztek befogadni, elszállásolni.

A legszegényebb években, amikor a hiánygazdaság és a jegyrendszer nyomorította a hazai lakosságot, a görög családokat fővárosszerte elhelyezték: a Kőbányai úti dohányraktárból és -gyárból négyszáz család számára alakítottak át néhány négyzetméternyi lakásokat, hasonlóan a Budafoki úton és további városszéli ipari épületeken, lakásokban. A görög menekült férfiak közül sokan beléptek a karhatalomba, rendőrnek és fegyőrnek álltak; egyesek 1956 késő őszén együtt járőröztek az itthoni és a szovjet katonákkal, bujkáló felkelők után kutatva. Az 1970-es években felnőtté cseperedett görög gyermekek azonban tömegével mentek vissza az időközben virágzó kapitalistává fejlődött hazájukba. Hazavágytak, a kék tenger és a fehér sziklák világába. Alig néhány tucat görög család maradt itt, és él ma is hazánkban.

Sokféle tanulsága van ezeknek a minket is érintő, 20. századi, európai népvándorlásoknak. A lényeget azonban mindenkor a küldő ország felől kell tekinteni: ahonnan, amerre, ahová és aminő okból megindulnak, és érkeznek a lábra kelt migránstömegek. A döntés a befogadó állam előjoga, elsőbbsége a másokkal, a meg nem hívott idegenekkel szemben. Ezért nem mondhatunk le sosem a 20. század végén visszaszerzett függetlenségünkről. Akkor sem, ha az európai „másként gondolkodóknak”, külföldi és itthoni politikai bajkeverőknek, fizetett és szél fújta pofázóknak ez nem tetszik.