Ráérnek arra még...

A hét eleje óta vártuk ezt a döntést… És feltételeztük annak ellenkezőjét – az elutasítását! S aztán mégsem. Fontos előrelépés ez, mert a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktusok kirobbanása, vagy még inkább a Krím orosz annektálása óta most először történt meg, hogy valóban a megbékélés, a rendezés felé tettek egy apró lépést a hadra kelt felek, akik ugyanerről a szándékukról a minszki megállapodás körülményeivel – és az abban foglaltak be nem tartásával – kapcsolatban a jó szándékukról nem győztek meg bennünket. Ahogyan másokat sem. A Moszkva által támogatott kelet-ukrajnai szakadárok vezetői most beleegyeztek abba, hogy a Donyec-medencében jövőre halasszák a helyhatósági választásokat, amelyeket eredetileg a donyecki szakadár területen október 18-án, Luhanszk megyében pedig november 1-jén tartottak volna meg.

Persze, jó lenne mielőbb túlesni a voksoláson, hogy mindenki tisztán lásson, és esetleg megfelelő (demokratikus?) felhatalmazással is cselekedjen, de vannak pillanatok, amikor pont ellenkezőleg, lassú lépésekkel érdemes csak haladni. S talán nem is hal meg most már senki egyik oldalon sem természetellenes úton (mert mi más lehetne a háború, mint a természetellenesség, a bódult elme diadala?), és mindenki leadja majd a szavazatát azok közül is, akik ma még fegyverben vannak, lövészárkokban, harckocsikban, miegyebek. A fronton ugyanis kicsit nehéz megjátszani a demokráciát, nehéz szépfiúskodni, ott csak farkastörvények vannak – meg a fogat fogért logikájába ojtott túlélési ösztön –, és semmi más.

Lassan már kezdjük megjegyezni a nevüket: a szakadárok döntését Denisz Pusilin és Vladiszlav Dejneho jelentette be Minszkben kiadott közös közleményében – az előbbi az önkényesen kikiáltott Donyecki Népköztársaság (DNR), utóbbi pedig a nem kevésbé önkényesen „létrejött” Luhanszki Népköztársaság (LNR) képviselője. S persze a két szakadár terület vezetői-nek, Olekszandr Zaharcsenkónak és Ihor Plotnickijnak az utasítására hivatkoztak. Persze, hiszen maguktól azért nem is nagyon hozhattak volna meg egy ilyen jelentőségű döntést. Miféle hatáskörben?! Miféle felhatalmazás alapján? S hát nehéz is eldönteni egy önkényesen függetlennek, önállónak nyilvánított – elszakított – területtel kapcsolatban, hogy annak ki is lehet a legitim képviselője. Mert még az sem biztos, hogy mindig éppen az, aki a hatalmat gyakorolja, aki az irányítást a kezében tartja. Könnyen lehet ugyanis, hogy ő is csak sodródik az árral, vagy éppenséggel csak utasításokat teljesít.

Pusilin és Dejneho hangsúlyozta, hogy a választások megtartásáig Kijevnek teljesítenie kell minden kötelezettségét, amelyet a minszki megállapodásokban vállalt. Fontos a szakadárok döntése azért is, mert a régiót, amelyért most a harc – a háború és a vérontás – folyik, a ma már történelminek tűnő időkben, a jóvátételi kényszermunka és a szenvedések révén, az ártatlanok megkínoztatása okán, a gyászoló, s ily módon csonkává vált családok miatt nagyon is jegyzi még a magyar történelmi emlékezet. Sőt, még a későbbi időkben, a „konszolidáció” éveiben is csak negatív szájízzel beszéltek a kárpátaljai magyar emberek a „donbászi munkáról” még abban az értelemben is, ahogyan azt már a múlt század negyvenes éveinek második felében, illetve az ötvenes években a hétköznapokban emlegették – és ismerték! –, mert persze még akkor is, mint mindig, gyilkos kényszermunkát jelentett. Abban az időszakban, amikor a lágerekből a túlélőket lassanként már hazaengedték – így térhetett haza Nagy Zoltán Mihály, a József Attila-díjas, nagyszerű kárpátaljai magyar író korszakos jelentőségű, A sántán fattya című kiváló regénye főhősének, Tóth Eszternek az édesapja, Tóth Mihály asztalos, és a lány vőlegénye, Székely Pista is –, a bányamunkára már nem csak erőszakkal hurcolták el az embereket. A donbászi munkát – kvázi! – önként is vállalhatták ugyanis azok, akiknek már semmi más választásuk nem volt, nem maradt megélhetésük, s akik kínos, tarthatatlan helyzetükből el akartak menekülni szülőfalujukból. Vagy éppenséggel – ahogy Székely Pista is – aki nem találta helyét, nem volt maradása otthonában: „elhallgattam a hízelgő beszédet, még inkább elnehezült a szívem, / sehogy nem értettem, miért szánta rá magát Pista a donbászi munkára, / a legmostohább anyát se lenne szabad így büntetni, ehhez az Isten senki gyermekének jogot nem adott” – fogalmaz a regény egyes szám első személyű elbeszélőjeként Tóth Eszter.

Az egyarcú, egylényű településeken pedig egyformán embertelen munkásszállásokon éltek az emberek. Ezeket a lakásokat sztálinkáknak, hruscsovkáknak, brezsnyevkéknek nevezték, mindig épp annak függvényében, hogy melyik vezető regnálásának idején épültek – teszi hozzá a történelmi emlékezet –, de hozzátehetné akár Pusilin és Dejneho is.

Az ebben az időszakban a hatalmas Szovjetunió szinte minden vidékéről – tehát nemcsak Kárpátaljáról – betelepített kényszermunkások ma már kizárólag oroszul beszélő – és javarészt orosz identitású – leszármazottai, vagyis a két egyoldalúan kikiáltott népköztársaság polgárai az idén egyelőre nem szavaznak, hej, ráérnek arra még. Ukrajna más, „lojális” részei azonban valóban önkormányzati választásokra készülődnek. Erről beszélt ezen a héten Strasbourgban, az Európai Parlament plenáris ülésén Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai EP-képviselője is, aki szerint az Európai Uniónak fokozottan oda kell figyelnie, hogy az október 25-én esedékes helyhatósági választásokat az európai normák szerint, tisztán folytassák le. Eseménydús ősz elé néz hát a kárpátaljai magyarság, a legfontosabb mégis az lenne, hogy időközben a híradások mégse mozgósításokról és (polgár)háborús fejleményekről számoljanak be – ne adj’ isten, elesettekről vagy temetésekről –, hanem maradjanak meg csak szépen a választási kampány, a politikai vircsaft, a kis-, a közepes és nagygyűlések mindenféle mozzanatainál. Hiszen ez tulajdonképpen a tartós rendezés egyik legfontosabb előfeltétele.