Putyin kontra Obama

„Az iraki kínos fiaskó után tudja-e ezúttal bizonyítani az Egyesült Államok, hogy az Iszlám Állam tényleg rendelkezik vegyi, illetve tömegpusztító fegyverekkel?” – kérdezték tegnap az ENSZ-ben Barack Obamát.

„Természetesen, ezúttal megőriztük a számlamásolatokat” – felelt közismert nyíltságával az amerikai elnök.

A fenti párbeszéd természetesen csak vicc, az Egyesült Nemzetek Szervezetébe komoly emberek járnak, egy sem röhögte el magát például akkor sem, amikor Obama hétfői felszólalásában azt mondta, hogy „a világot nem vezetheti olyan filozófia, amely szerint a hatalom alakítja a jogot”. A Fehér Ház gazdája az átlag elnököknek és kormányfőknek kiszabott negyedóra helyett negyvenhárom percig beszélt, de hát vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Meg aztán az utána felszólaló Vlagyimir Putyin sem nézte az óráját. S csak a számmisztikát kedvelő krónikások kedvéért: később a két elnök vagy másfél órát tárgyalt egymással.

Az időtartamoknál csak azért időztem ennyit, mert hosszú idő után ez volt az a durván pár óra, amikor az ENSZ-ben tényleg történt valami, ami talán valamilyen változást hozhat a világban. Azért, kérem, ne bontsanak még pezsgőt, és szépségversenyre készülő leánygyermekük bemutatkozó „esszéjéből” továbbra se húzzák ki azt a részt, ahol a világbékéről enyeleg az ifjú hölgy. Ott még azért nagyon nem tartunk.

Mert habár Barack Obama és Vlagyimir Putyin ugyanazokról a problémákról beszélt, és a „civilizációt fenyegető” ellenséget is hasonló helyen látják, okokról és megoldásokról még jócskán eltérnek a vélemények. Mert az már nem kérdés, hogy az Iszlám Állam veszélyt jelent, és az sem, hogy az ukrán ügyet végre rendezni kellene valahogy. Egyedül az Egyesült Államok egyikre sem képes, kelletlenül és morcosan ezt maga Obama is elismerte. Putyin értelemszerűen csak mosolygott a maga fanyar mindentudó módján. Az egy nap alatt elhangzó két ENSZ-beszéd és az azt követő, a legutóbbi időkig nem tervezett tárgyalás jól mutatta: Oroszország gazdaságilag nem versenyezhet ugyan Amerikával, de biztonságpolitikai kérdésekben kikerülhetetlen nagyhatalom.

Kezdjük Szíriával.

Az Egyesült Államok az általa és közel-keleti szövetségesei által felturbózott Iszlám Állammal már nem tud mit kezdeni. A bombázások önmagában keveset érnek, szárazföldi egységeket pedig a jövő évi amerikai elnökválasztás előtt nem küldhet – nem tehet keresztbe sem Hillary Clintonnak, sem a Demokrata Párt mindenható lobbistáinak –, a Nyugat által kiképzett „szabadelvű” milí­ciák pedig egymást irtják a külföldi segélyekért való versenyben, az Iszlám Államot inkább kerülik. A kurdok hihetetlen keménységgel harcolnak, azonban őket nem lehet támogatni anélkül, hogy Törökországot ne haragítsák magukra. Iránnal és Oroszországgal már egyezkedne Obama, de „nem lehet visszatérés a háború előtti status quóhoz, Bassár el-Aszad szí­riai elnök zsarnok. Szíriában irányított hatalmi átmenetre van szükség”.

Putyin szerint azonban négy és fél év polgárháború, több mint negyedmillió halott, menekültek milliói után érdemes lenne elgondolkodni a realitásokon is, hogy az Iszlám Állam ellen a kurdok mellett hatékonyan csak az Aszad által irányított kormányhadsereg harcol. Meg aztán tudomása szerint Obama – hasonlóan például Francois Hollande francia elnökhöz – egyelőre nem vette fel a szíriai állampolgárságot, így talán nem kellene „beavatkozniuk egy másik ország vezetőinek kiválasztásába”. Putyin pillanatnyilag az erő pozíciójából beszél: a kurd gerillákat irányító Munkáspárttal Moszkvának hagyományosan jó a viszonya, Irán pedig, és a hétvégén Irak is leszögezte, csak az oroszokkal karöltve hajlandó harcba menni. De ami legalább ennyire fontos, az orosz álláspontot támogatja Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is, aki a jelek szerint már nem ragaszkodik Aszad távozásához. A fentiek fényében született valamilyen Obama–Putyin-paktum Szí­riáról? Gyaníthatóan annyi mindenképpen, hogy a két nagyhatalom nem zavarja egymás köreit, Szíria fölött az amerikai vadászgép elkerüli az oroszt – aztán meg majd lesz valami.

Ukrajna kapcsán még ennyi sem szivárgott ki, azt leszámítva, hogy a senki által be nem tartott minszki megállapodásokat bizony be kell tartani. No meg, hogy Washington mindenért Moszkvát teszi felelőssé, a Kreml meg vice versa, ideértve az amerikai kézi irányítás alatt álló kijevi vezetést is. Putyin helyzete azonban itt is jobb, részben ő van „házon belül”, részben az Egyesült Államoknak egyre többe kerül a kaland, miközben az Európai Unió már rég hagyná az egészet a fenébe – az európai–amerikai viszony egyébként sem nagyon idilli a migránsáradat miatt, habár Obama igen nagylelkűen befogad tízezer jobbféle menekültet.

Szóval egyelőre ennyi, ebből lehet a mostaninál egy picivel szimpatikusabb világ, de félő, hogy úgy lesz, mint mindig…