Vélemény és vita
Pótlás Grass életművéhez
Április 29-én Lübeckben szűk családi körben végső nyugalomra helyezték Günther Grasst
Április 29-én Lübeckben szűk családi körben végső nyugalomra helyezték Günther Grasst, a kortárs német és világirodalom egyik legfontosabb íróját, nyilvánosan pedig a hétvégén búcsúztatják. Nyolcvanhét évet élt. Sorsa a 20. század tanújává avatta, írói pályája és emberségeaz emlékezet és a lelkiismeret bármikor elővehető, mindig időszerű példája marad számunkra.
Halála alkalmából nem fukarkodott az elismeréssel – vagy a mellébeszéléssel – a nyomtatott média: az újságok nagy felületet szenteltek a világnézeti és politikai szempontból – szelíden fogalmazva – „problémás” Günter Grass életművének. Az itthoni baloldal vezető napilapjában féloldalnyi privát véleményözön volt a mementó, leragadva az író 1959-ben megjelent A bádogdob című könyvénél, amelyik az első remekmű a Grass nevével jegyzett tizennyolc regény, ugyanannyi dráma és verskötet, valamint a közéleti írások közül. Ennél még az életmű és az író közszerepének szikár, lényegre tapintó és helykímélő ismertetése is hasznosabb az újságolvasónak.
A bádogdob mindazonáltal a 20. századi háborús regényirodalom egyik legjobb, méltán nagy sikerű alkotása. Különös párost alkot a Kurt Vonnegut által tíz évvel később megírt, ugyancsak német földön játszódó Az ötös számú vágóhíd című regénnyel. A német bevándorlóktól származó Vonnegut – vér pacifista létére – 1943-ban önként bevonult az amerikai hadseregbe, 1944. decemberben fogságba esett az ardenneki csatában, majd a társaival együtt a hátországi Drezdába került, mint altiszt, könnyű munkára. Átélte 1945. február 13-án éjjel az angol–amerikai légierő közel ezer bombázó géppel végrehajtott, több órán át tartó támadását. A gyújtó és romboló szerkezetek lángtengerré változtatták a reneszánsz-barokk óvárost, több tízezer civil áldozatot szedve a frontoktól távol eső településben. Vonnegut, aki egy vágóhíd pincéjében vészelte át a terrortámadást, évek múltán visszatért az NDK-beli helyszínre, majd megírta bizarrul cinikus könyvét az átélt pokolról.
Az olvasók körében nagy sikert aratott tényregényt – és a belőle készült filmet – nem díjazta a hivatalos Amerika. Ebben is hasonlít egymásra az 1922-ben Indianában született Vonnegut és a hét évvel később Danzigban világra jött Günter Grass pályája, és megítélése: a mindenkori politikai hatalom, kiváltképp a konzervatív jobboldal reprezentánsai ma is iszonyodnak a könyveiktől, idegesen rágják a szemüveg szárát hallván a véleményüket, immár csak a mágneshullámokon.
Grass Danzigban született, a középkori Hansa-városok egyik legszebbikében, amelyik az első világháborús német vereség folytán úgynevezett területen kívüli „Szabad Város” lett. Hitler 1939-ben foglalta vissza az ősi német színekkel fellobogózott, virágba borult Danzigot, amit 1943-tól kezdve bombázott a szövetséges légierő, majd az előre nyomuló szovjet hadsereg tüzérsége lőtte rommá a várost, amely Gdansk néven 1945 óta Lengyelországhoz tartozik. Itt cseperedett fel a kis Günter, majd lett tizenhét évesen (1944-ben) a Waffen SS páncélgránátos katonája. Ami csak 2006-ban tudódott ki, éppenséggel Grass apó visszaemlékezéseiből, tüstént világra szóló botrányt kavarva mindkét oldal globális, közismerten feddhetetlen erkölcsű médiájában.
Nagy szerencséje volt a híres íróvá lett Grassnak, hogy nem korábban pattant ki a dolog, mert aligha kapta volna meg 1999-ben az irodalmi Nobel-díjat; negyven évvel A bádogdob első kiadása után. Lám csak, micsoda különbség lehet két párhuzamosan futó művészi életpálya megítélése között, amidőn az egyik író egy világgyőztes ország katonája, a másik pedig a két háborút elvesztett nemzet szülötte, majd polgára – volt! Akkor is, ha életükben mindkettőjük szíve a baloldalért dobogott, az eszük és erkölcsi érzékük pedig az egyetemes jóért működött, és reménykedett.
A 2002-ben megjelent (kis)regényének a Ráklépésben címet adta Grass, szokása szerint példaként használva az állatok természetes tulajdonságait. Tizennégy évesen ő is matróz vágyott lenni a danzigi hadikikötőben pihenő német tengeralattjárók láttán; akkor még nem álmodhatta, hogy alig három év múlva a szovjet „tengerek farkasa” lesz a kelet-poroszországi németek végzetének eszköze. Az északkeleti fronton történt fordulat után 1944 végén a német „Közép Hadsereg” Varsó és Berlin felé hátrálva vonult vissza. A mai lengyel és litván területeken akkor már csak a hadra nem fogható öregek, nők és gyermekek laktak, hárommillióan. Válaszként a német hadviselés temérdek orosz áldozatára úgy döntöttek Moszkvában: a Vörös Hadsereg nem fogja megkímélni a német lakosságot.
A politikai propaganda, Ilja Ehrenburg „költővel” a csúcsán, „igazságos és kíméletlen” bosszút hirdetett a balti németekkel szemben. A poéta” a Pravdában a nők megerőszakolására, a civilek és gyerekek meggyilkolására buzdította a katonákat. Ezúttal igazat írt az „Igazság”. A nyugatra vagy a tengerpart felé menekülő nép megtapasztalhatta a rá kirótt pokol valóságát: a Vörös Hadsereg tűzzel-vassal, harcjárművekkel és középkori kegyetlenséggel legyilkolta a „bűnös népet”. Több mint félmillió halálos áldozatot szedett az újkori tatárjárás.
Csak az asszonyok és a gyermekek számára nyílt lehetőség, hogy hajókkal evakuálják őket Gotenhafenből és Danzigból. Hajó nem sok maradt már erre a célra, ezért számolatlanul felvették a nőket és gyerekeket (a német jövő reményében), a kimenekítésükre küldött utasszállítókra. A flotta Wilhelm Gustloff nevű zászlóshajója, a személyzeten és sebesült katonákon kívül mintegy tizenegyezer civilt vett föl a fedélzetre, és minden lehetséges zugba. A hajó 1945. január 30-án éjjel indult végzetes útjára, lassan és csendben, kivilágítatlanul haladva Gotenhafenből Kiel felé, partközelben. A környéken vadászó S–13 jelű szovjet tengeralattjáró Marinescu nevű „farkas” kapitánya azonban a negyvennégy méter mély vízben is megérezte a zsákmányt, három torpedót lőtt a hajó vízvonala alá, a Gustloff háromnegyed órán belül elsüllyedt. Az éj közepén mínusz tizennégy fokos hidegben csak a néhány kísérő hajóra felvett pár száz menekült élte túl a tömeggyilkosságot. A Discovery Channel szakértői szerint összesen kilencezer-hatszázan, mások szerint tízezren végezték hullámsírban. Önmagában ez a vízi közlekedés legnagyobb katasztrófája, további két megtorpedózott hajó összesen még tízezer embert vitt magával a mélybe. Az 1967-ben meghalt Marinescu 1990-ben (!) posztumusz megkapta a Szovjetunió Hőse érdemrendet…
Grass erről a történetről emlékezik meg és „filozofál”, mindkét fél bűnét és igazát mérlegelve, ráklépésben hátrálva. Tények bizonyítják: a „költő” és a tömeggyilkos tengerész, meg a szovjet hadvezérek – Sztálinnal az élen – tudták, mit tesznek. Grass óvatosan megkerülte a genocídium kifejezést. Márpedig az volt, a javából.