Nem, ez a párt soha nem cigányozott – még az idén január elsején Novák Előd sem –, nem zsidózott, nem hajlott a „náci romantikára”.
Nem, a Jobbik soha nem akarta kiemelni a családból a cigány gyerekeket, hogy nevelőintézetbe zárva szoktassa rá őket a katonás csendre, rendre, fegyelemre.
Nem, ez a párt soha nem juttatott be a parlamentbe olyan képviselőt, és soha nem adott mandátumot olyan embernek, aki, ha nem értett egyet a képviselőtársával, akkor a folyosón akarta a (nagy)szünetben elintézni a dolgot. Mint az elemiben a verekedős, viselkedészavaros suhanc…
Nem, a Jobbik soha nem kampányolt azzal, hogy az országnak ki kell lépnie az unióból. Nem, soha semmi ilyesmi nem történt, vagy legalábbis Vona Gábor nem emlékszik rá. Akinek mégis lennének ilyen emlékei, „az eltévesztette a házszámot” – ez derült ki szombaton, a Jobbik pártkongresszusán. A veszprémi időközi választás bebizonyította, hogy van kormányváltó hangulat, a tapolcai pedig azt, hogy van kormányváltó erő is, ez pedig a Jobbik – mondta Vona Gábor a Budapesti Kongresszusi Központban. „Nagyon nagy a mellény, de lesz ez még kisebb is!” – ezt pedig már egyik kommentelőnk írta lapunk honlapján, a Magyar Hírlap Online-on az eseményről készült tudósítás alá. De Vona Gábor mondott még ilyenebbet is: „Minden egyes reggel úgy kelünk, hogy kormányra készülünk.”
Egy jól megszervezett és előkészített kongresszusnak, találkozónak, pártgyűlésnek, összeröffenésnek pontos dramaturgiája van, szigorú menetrend szerint kell zajlania ahhoz, hogy minden zökkenőmentes, tervezhető, kiszámítható és – ami a legfontosabb – hatásos legyen. Igen, Vona széles mellénybe öltöztetett beszédében a legtöbb volt a hatásvadászat.
S ha már dramaturgia: a helyzetkomikumra építő bugyuta amerikai tévésorozatok mintájára – amelyekben még azt is jelezni kell a nézőnek, hogy mikor és milyen intenzitással nevessen – vélhetően épp ennél a mondatnál kellett volna bekapcsolni a nevetőgépet, a röhögőmasinát.
A technikus azonban hibázott. Mellényúlt. Téves gombot nyomott meg. A tapsológépet kapcsolta be.
Vona Gábor és a Jobbik túlzottan is beleélte magát a váltópárt szerepkörébe. Ami – végül is – nem baj, csak veszélyes. Akár önmagára nézve is, ha olyan megközelítésben értékeljük, hogy nagyon látványos lesz, ha éppen ebbe az elbizakodottságába bukik majd bele.
A párt átalakítása is látványos, és a vele járó időleges siker sem maradt el. Tényleg így történt, botorság is volna ezt eltagadni, minden közvélemény-kutatónál erőteljesen „jött fel” a párt. „Meg fogjuk nyerni az országgyűlési választást, veszünk egy nagy levegőt és újjáépítjük a hazánkat” – mondta Vona Gábor.
Vagyis nemcsak a cigány gyerekek fogják megtanulni, hogy mi az a katonás csend, rend és fegyelem, hanem mi, megfegyelmezettek, mindannyian. Én ugyan soha nem támogattam a nácizást, a fasisztázást, sőt többször felszólaltam ellene már csak azért is, mert mindig éppen azok folyamodnak az ilyen megbélyegző jelzőkhöz, azok címkézik fel vitapartnereiket, akik kifogynak az érvekből. Amikor valaki nem tud tovább érvelni, mert minden állítása elbukott, az ingujjból előhúz egy ilyen címkét, és úgy hiszi, ezzel máris befogta vitapartnere száját. Vagy ha az talán még mondaná is tovább a véleményét, már senki sem hallgat rá, a külvilág rég nem veszi komolyan. Mert ott virít a címke a homlokán. Vagy inkább a mellkasán
– hogy közelebbről talán ne is konkretizáljam ezt a példát.
Nem szeretem tehát a címkézést, így azt sem, amikor a Jobbikot nácizzák. Az az érdekes azonban, hogy erre a pártra felesleges ráakasztgatni az ilyen címkéket, mint a karácsonyfára decemberben a díszeket, mert kitermel magától is mindent. Akármilyen irányban változik is… „A változás fájdalmas, de ami nem változik, az halott. Az ország irányításához is fejlődni kell, a Jobbikból pedig le kell nyesni mindazt, ami akadályozza” – mondta szombaton Vona Gábor. „Aki náci romantikára vágyik, annak nincs helye ebben a pártban, az eltévesztette a házszámot.”
És a technikus ennél a pontnál már megint mellényúlt. Sehogy sem találta azt a fránya gombot. A megfelelőt! A távolban, a lemenő nap fényében pedig kigyúltak az uniós zászlók…
Szóval tényleg nagy még ez a mellény egy ekkora emberre. Mintha valóban részeg lett volna a varrónő! Lóg a szónokon a mellény, a gatya, a pizsama, a zeke, a zakó… Talán még a nyakkendő is – mint Alekszisz Cipraszon Jean-Claude Juncker kravátlija. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy Vona Gábor, minden reggel, amikor megébred, távolról sem kormányzati szerepre készül, hanem pártjának jövőre esedékes tisztújítására. Addig pedig mindenképp fenn kell tartania a hurráoptimista hangulatot. Minden más csak a hurráoptimizmusnak alárendelt porhintés.
Van még nagyjából egy éve. Bízzunk benne, hogy addigra a technikus is kiismeri majd magát a gombok között.