Vélemény és vita
Politikai káoszelméletek
A britek voksoltak, igen nagy számban vettek részt a referendumon, tehát elmentek a népszavazásra, kifejezték a véleményüket – az eredményeket ismerjük.
„A kiválási tárgyalásokat két éven belül le kell zárni, Nagy-Britanniának nem lehet része különleges bánásmódban. A távozás távozást jelent” – írta a Brexitre, vagyis a brit népszavazásra reflektáló első reakciójában Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti képviselőcsoportjának vezetője. S a német politikusnak, felettébb sajnálatos módon, igaza van. „Jobb és okosabb Európát szeretnénk” – közölte Weber, mert szerinte kulcsfontosságú feladat lesz, hogy közelebb hozzák a lakossághoz az Európai Uniót és felvegyék a küzdelmet a nacionalizmus és a populizmus ellen. S ebben meg aztán végképp igaza van, felesleges is volna vitatkozni vele. A politikai káosz azonban, amelyet a népszavazás eredménye okozott – akármilyen drámai megszólalások hangozzanak is el –, lényegében nem előzmények nélküli, s a helyzet kialakulásában elsősorban azok vettek részt a legbuzgóbb tevőlegességgel, akik mindeddig nem akarták észrevenni és nem akarták megfelelően, politikai értelemben, párbeszéd és kommunikáció útján kezelni az egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó problémákat. S nemcsak, hogy nem előzmények nélküli, de előképei esetenként igen tanulságosak is.
„Lear – a politikai káosz mellett – a kommunikatív helyzet káoszát is megteremti: mintha azt szeretné, hogy Cordelia férjhez menjen (mert ez a rend, és jó dolog, hogy két rangos udvarlója van), és azt, hogy ne menjen férjhez (hanem válassza őt). És mintha azt akarná, hogy Cordelia egyszerre beszéljen és ne beszéljen, mint a szülő, aki azért haragszik gyermekére, mert nem elég önálló, és nem lázad ellene, miközben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Mert ha Cordelia beszél, nem különb a nővéreinél, ha nem beszél, a királyi szó képtelen megtenni, amire a kezdet kezdetétől vágyik” – idézem most Kállay Géza sorait A nyelv határai című tanulmánykötetéből, már csak azért is, mert Lóránt Károly közgazdász épp Shakespeare-re hivatkozva, illetve a Hamlet című tragédiá-ból vett citátumok mentén haladva a minap nagyszerű cikkében elemezte lapunkban a Brexit kérdéskörét (Nemesebb lélekkel, Magyar Hírlap, 2016. június 21.). Akkor megállapította: „…az európai lélek akkor lesz nemesebb, ha nem tűri balsorsa minden nyűgét, hanem változtat rajta.”
A britek voksoltak, igen nagy számban vettek részt a referendumon, tehát elmentek a népszavazásra, kifejezték a véleményüket – az eredményeket ismerjük. Elemzéseket, véleményeket, nyilatkozatokat, latolgatásokat olvasunk már napok óta folyamatosan. Ez a mai politikai-közéleti helyzet kommunikatív káosza. A szerencsétlen Learhez ugyan vajmi kevés köze van már mindennek manapság, a helyzet mégis szimptomatikusan azonos. Hiszen Brüsszel – főleg a Juncker-féle bizottság hivatalba lépése óta – mintha valóban azt akarná, hogy a tagállamok egyszerre beszéljenek is, és ne is szóljanak bele semmibe (majd ők mindent eldöntenek a maguk tisztes, becsületes felsőbbrendűségének tudatában…), mint a Kállay Géza által említett szülő, aki azért haragszik a gyermekére, mert még nem elég önálló, de közben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Kiváló példája ennek a kétszázötvenezer euróban megállapított fejkvótával való fenyegetőzés a be nem fogadott migránsok után, ugye. Fejkvóta. Ugye, mennyivel egyszerűbben, szebben, és mennyivel demokratikusabban is le lehetett volna játszani ezt, ha nem kommunikatív káosz van az Európai Bizottságban, hanem valódi, rátermett vezetés?
De ez utóbbi nincs.
A britek a népszavazáson kinyilvánított véleményükkel egyértelműen jelezték, hogy milyen változásokat szeretnének, mert Nagy-Britannia népe nem akarja tovább tűrni „balsorsa minden nyűgét s nyilait”. De vajon hogyan értelmezhetjük ezt a – már a Hamletben is jelzett – változtatást? Shakespeare-nél ez még viszonylag egyértelmű volt: „fegyvert ragadva”. De a választ igazából, ha ő maga tudta is, a brit reneszánsz nagy embere nem adta a dán királyfi szájába. Ő inkább csak méláz ezen a témán. Gondolkodik, mérlegel, és mint nagyon jól ismerjük a történetét, végül beleőrül. Vagy csak őrültséget színlel… Örök kérdés, teatrológusoknak soha ki nem meríthető vitaalap.
Teatrológusok elemzései kellenének azonban ahhoz is, hogy mérvadóan elemezzék az uniós politikai színpadok, az európai politikai diskurzus eseménysorait. Meg hát az erőviszonyait is… Ezek ugyanis folyamatosan rácáfolnak a hagyományos dramaturgia szabályrendszerére: olykor már az expozícióban benne van a katarzis, máskor meg úgy vesznek el a színre lépők a mellékszálak őserdejében, hogy a központi cselekményszál teljesen elsikkad. Illetve: mindenki mást és mást szeretne központi cselekményszálnak tekinteni, s aztán meg csodálkozik, amikor rá kell döbbennie, hogy amit ő erőltet, az mellékszálnak is harmatgyenge. Nem több, mint egy belógó mikrofon akármelyik hollywoodi szuperprodukcióban.
Itt van hát a Brexit, az eredmény, amely megdöbbentette a – Manfred Weber szavaival élve – jobb és okosabb Európában reménykedő közvéleményt. Lehet hát a tanulságokat levonni, de ahhoz, hogy a kommunikációs káoszban – a félre- és mellébeszélésben – a tárgyalóasztalok mellett összezsúfolódott emberek meg is érhessék egymást, a megszokottnál kevesebb köntörfalazásra lesz szükség. Ezt is jelzi a brit népszavazás eredménye – a maga sajátos módján. Mert köntörfalak épülhetnek ugyan, magasra is akár, de a tapasztalat azt mutatja, hogy azokkal lehetetlenség megoldani az európai nemzetek balsorsának nyűgét, s nyilait…
„Lear – a politikai káosz mellett – a kommunikatív helyzet káoszát is megteremti: mintha azt szeretné, hogy Cordelia férjhez menjen (mert ez a rend, és jó dolog, hogy két rangos udvarlója van), és azt, hogy ne menjen férjhez (hanem válassza őt). És mintha azt akarná, hogy Cordelia egyszerre beszéljen és ne beszéljen, mint a szülő, aki azért haragszik gyermekére, mert nem elég önálló, és nem lázad ellene, miközben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Mert ha Cordelia beszél, nem különb a nővéreinél, ha nem beszél, a királyi szó képtelen megtenni, amire a kezdet kezdetétől vágyik” – idézem most Kállay Géza sorait A nyelv határai című tanulmánykötetéből, már csak azért is, mert Lóránt Károly közgazdász épp Shakespeare-re hivatkozva, illetve a Hamlet című tragédiá-ból vett citátumok mentén haladva a minap nagyszerű cikkében elemezte lapunkban a Brexit kérdéskörét (Nemesebb lélekkel, Magyar Hírlap, 2016. június 21.). Akkor megállapította: „…az európai lélek akkor lesz nemesebb, ha nem tűri balsorsa minden nyűgét, hanem változtat rajta.”
A britek voksoltak, igen nagy számban vettek részt a referendumon, tehát elmentek a népszavazásra, kifejezték a véleményüket – az eredményeket ismerjük. Elemzéseket, véleményeket, nyilatkozatokat, latolgatásokat olvasunk már napok óta folyamatosan. Ez a mai politikai-közéleti helyzet kommunikatív káosza. A szerencsétlen Learhez ugyan vajmi kevés köze van már mindennek manapság, a helyzet mégis szimptomatikusan azonos. Hiszen Brüsszel – főleg a Juncker-féle bizottság hivatalba lépése óta – mintha valóban azt akarná, hogy a tagállamok egyszerre beszéljenek is, és ne is szóljanak bele semmibe (majd ők mindent eldöntenek a maguk tisztes, becsületes felsőbbrendűségének tudatában…), mint a Kállay Géza által említett szülő, aki azért haragszik a gyermekére, mert még nem elég önálló, de közben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Kiváló példája ennek a kétszázötvenezer euróban megállapított fejkvótával való fenyegetőzés a be nem fogadott migránsok után, ugye. Fejkvóta. Ugye, mennyivel egyszerűbben, szebben, és mennyivel demokratikusabban is le lehetett volna játszani ezt, ha nem kommunikatív káosz van az Európai Bizottságban, hanem valódi, rátermett vezetés?
De ez utóbbi nincs.
A britek a népszavazáson kinyilvánított véleményükkel egyértelműen jelezték, hogy milyen változásokat szeretnének, mert Nagy-Britannia népe nem akarja tovább tűrni „balsorsa minden nyűgét s nyilait”. De vajon hogyan értelmezhetjük ezt a – már a Hamletben is jelzett – változtatást? Shakespeare-nél ez még viszonylag egyértelmű volt: „fegyvert ragadva”. De a választ igazából, ha ő maga tudta is, a brit reneszánsz nagy embere nem adta a dán királyfi szájába. Ő inkább csak méláz ezen a témán. Gondolkodik, mérlegel, és mint nagyon jól ismerjük a történetét, végül beleőrül. Vagy csak őrültséget színlel… Örök kérdés, teatrológusoknak soha ki nem meríthető vitaalap.
Teatrológusok elemzései kellenének azonban ahhoz is, hogy mérvadóan elemezzék az uniós politikai színpadok, az európai politikai diskurzus eseménysorait. Meg hát az erőviszonyait is… Ezek ugyanis folyamatosan rácáfolnak a hagyományos dramaturgia szabályrendszerére: olykor már az expozícióban benne van a katarzis, máskor meg úgy vesznek el a színre lépők a mellékszálak őserdejében, hogy a központi cselekményszál teljesen elsikkad. Illetve: mindenki mást és mást szeretne központi cselekményszálnak tekinteni, s aztán meg csodálkozik, amikor rá kell döbbennie, hogy amit ő erőltet, az mellékszálnak is harmatgyenge. Nem több, mint egy belógó mikrofon akármelyik hollywoodi szuperprodukcióban.
Itt van hát a Brexit, az eredmény, amely megdöbbentette a – Manfred Weber szavaival élve – jobb és okosabb Európában reménykedő közvéleményt. Lehet hát a tanulságokat levonni, de ahhoz, hogy a kommunikációs káoszban – a félre- és mellébeszélésben – a tárgyalóasztalok mellett összezsúfolódott emberek meg is érhessék egymást, a megszokottnál kevesebb köntörfalazásra lesz szükség. Ezt is jelzi a brit népszavazás eredménye – a maga sajátos módján. Mert köntörfalak épülhetnek ugyan, magasra is akár, de a tapasztalat azt mutatja, hogy azokkal lehetetlenség megoldani az európai nemzetek balsorsának nyűgét, s nyilait…