Pókháló

– Nincs igazság a Földön – dühöngött öklével az asztalt egyre indulatosabban, dühödtebben, elkeseredettebben püfölve kedvenc antik görög filozófusom, Iozan Parasztiész a kisfalusi Sarki Kocsmában, indulata pedig az elfogyasztott felesek számával egyenes arányban fokozódott. Környezete első szóra nem is igazán értette, mi hozta ki ennyire a sodrából az egyébként csendes emberként megismert régi bútordarabot. Csak a pincérfiú szokta hetente-kéthetente lepókhálózni, meg letörölgetni róla a port. Utóbb azonban kiderült: Iozan Parasztiész a söntés mögött berregő kopottas Sokol tranzisztoron hallotta a híradást arról, hogy Texasban most kedden ismét végrehajtottak egy halálos ítéletet, negyvennégy éves korában kivégezték azt a Gustavo Garciát, akit két rablógyilkosság miatt ítéltek halálra 1990-ben. – Nincs igazság a Földön! – üvöltötte Iozan Parasztiész.

A bemondónő hangja szenvtelenül olvasta fel a tényállást, így Garciáról ma már jogerősen mindannyian tudhatjuk, hogy Dallas egyik elővárosában, egy italboltban agyonlőtte az eladót. A fegyveres rablást tizennyolc évesen követte el, tizenöt éves társával együtt. Egy héttel később tartóztatták le, amikor egy másik rablógyilkosságot követett el, ekkor Plano település benzinkútjánál lőtt agyon egy alkalmazottat. A még abban az évben kiszabott ítélet óta Garcia a halálsoron élt (szép kis ellentmondás van ebben a mondatban… de ha egyszer valóban így történt…), s többször is kérvényezte perének újratárgyalását. Ez volt sorrendben az ötszázharmincnegyedik kivégzés 1976 óta, amikor az Egyesült Államok legfelső bírósága visszaállította a halálbüntetést.

– Az ítéletet végrehajtották, ennek a történetnek már, ha akarjuk, ha nem, vége van – próbálkoztak többen is, hogy megnyugtassák, de nem sokra mentek vele, mert Iozan Parasztiész, ha már egyre higgadtabban, talán összeszedettebben is, de úgy érvelt, hogy nincs az rendjén, nagyon nincs az rendjén, hogy épp az az ország – a világ csendőre, ahogy a megboldogult Borisz Jelcin fogalmazott – alkalmazza még mindig a halálbüntetést, amely az egész világot folyamatos kioktatás alatt tartja demokráciából, jogállamiságból, emberi jogokból, s amely mindig és mindenkit kérdőre von, ha valami nem tetszik neki, ő maga azonban fittyet hány a hangzatos elvekre. Meg az sincs rendjén – folytatta érvelését Iozan Parasztiész –, hogy miközben odaát több mint félszáz embert öltek meg, az óceán innenső partján a strasbourgi emberi jogi bíróság szerint még a tényleges életfogytiglani büntetés is az „embertelen bánásmód tilalmába ütközik, mert elveszi az elítélttől a reményt a szabadulásra”. Persze, mi csak legyünk kedvesek és előzékenyek a legelvetemültebb bűnözőkkel… Meg fizessünk kártérítést, ha a rablóknak és gyilkosoknak esetleg szűkös lett volna a szállás a sitten! Nincs az rendjén, nagyon nincs az rendjén, hogy ebben a történetben már megint nekünk szánják az ökör szerepét a magasztos Jupiterrel szemben – borzongott tovább magában.
És – mellesleg – ki tudná megcáfolni Iozan Parasztiész következtetéseit?

Legfeljebb majd a pincérfiú a jövő héten ismét lepókhálózza őt…