Piszkos Fred félrelép

Életfogytiglan, tizenhárom év és két felmentés. Egyelőre ennyi a mérlege a kilencvenes évek alvilági háborúja idején elkövetett három hírhedt leszámolásnak: Fenyő János médiamágnás meggyilkolásának, a négy halálos áldozatot követelő, Aranykéz utcai robbantásnak, valamint a Cinóberként ismert néhai lányfuttató, Domák Ferenc megölésének. Pillanatnyilag még láthatóan nem fogta fel az újságírószakma, hogy csütörtökön az egyik legjelentősebb magyarországi maffiaperben hozott első fokon döntést a Fővárosi Törvényszék. A nem jogerős ítélet torzóként hagyta a kiemelt társadalmi érdeklődéssel kísért ügyeket, és ez biztosan nem Cserni János büntetőtanácsának hibája. Cserni bíró mindent megtett az utóbbi években, hogy a három ügyet együtt vizsgáló perben rend legyen, és mindenki meg is hallgattassék.

A napokban volt száztizenegy esztendeje annak, hogy megszületett Rejtő Jenő, aki tökélyre vitte a ponyvaregény műfaját, és a Portik Tamásék ellen folytatott eljárás láttán minden bizonnyal a mester is elismerően csettintene. Az korábban is nyilvánvaló lehetett még a laikus szemlélők számára is, hogy a kilencvenes évek véres leszámolásait azért nem sikerült évtizedekig tisztázni, mert erre nem volt akarat, vagy éppenséggel arra volt, hogy az ügyek homályban maradjanak.

Portikék csaknem négy évvel ezelőtti letartóztatása után sejteni lehetett, hogy a nyomozóhatóságoknál egyfajta mozgás indult meg, és pozícióba kerültek olyanok, akik elérhették, hogy a gyilkosságok aktái végre ne fiókokban porosodjanak, hanem bíróság vizsgálja meg azokat. Jó néhányan bizonyára betéve fújják Rejtő Jenő életművét, és hamar meg is találhatták a megoldást: a leszámolásos ügyek szereplőit felosztjuk jó és rossz fiúkra, megoldóemberként Piszkos Fredet majd eljátssza Radnai László, valamint néhány, húsz év után egyre világosabb emlékekkel rendelkező tanú, és a bizonyítás olyan egyszerű lesz, hogy abból akár képregény formájában is vádat lehet emelni.

A nyomozóhatóságok részéről néhányan azonban elszámíthatták magukat, mert a bírósági szakaszban olyanokkal találkoztak, akik képesek gondolkodni, és talán ők is a szívükbe zártak egy-egy Rejtő-regényt, de azok tartalmát fikciónak tartják, és a saját munkájukat az igazság feltárása érdekében végzik.

A Fővárosi Törvényszék csütörtökön lesöpörte az asztalról a Portikék ellen valló tanúk többségének beszámolóit, mondván, hogy azok hiteltelenségére nem lehet ítéletet alapozni. Tárgyi bizonyíték viszont alig volt, így a Fenyő-gyilkosság ügyében csak azért lehetett az egykori alvilág bérgyilkosának tartott Jozef Rohácot életfogytiglannal sújtani, mert egy hajszála abban a sapkában maradt, amelyet az elkövető a bűncselekmény helyszínén hagyott. Kérdés azonban, hogy a genetikai minta megléte és az egyezés miért maradt több mint egy évtizedig a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet édes kis titka. Ha valóban Rohác lőtte agyon Fenyőt, és erre tárgyi bizonyíték is van, akkor miért nem indult el korábban ellene a büntetőeljárás? Ponyvaregénybe kívánkozó körülmény-e az, hogy olyan magas beosztású rendőrtisztek jártak be a börtönbe Roháchoz presszionálni őt, akik később a rendőrségi korrupciós botrány szereplőiként tűntek fel? Rejtői gondolatmenet-e az, hogy azt ígérték Rohácnak: ha minden magyarországi leszámolást magára vállal, akkor hazaengedik? Mi lehet az oka annak, hogy a nyomozóhatóságok még mindig láthatóan nem kíváncsiak arra, hogy ki lövette agyon Fenyőt?

A fentiek fényében csak költői lehet a kérdés, hogy valaha is felelősségre vonják-e azt az egykori „sztárnyomozót”, aki az Aranykéz utcai robbantás után sürgősen leszereltette a térfigyelő kamerákat, a tetteseket rögzítő filmeket pedig elrejtette. Ugyancsak nem tudjuk azt sem, hogy ezért jutalom volt-e leszerelése után egy kis baloldali parlamenti képviselői hely.

Cserni János bátor döntést hozott, amikor csak azokban az ügyekben marasztalta el a vádlottakat, amelyeket bizonyítani lehetett – a Cinóber-ügyben ezért mentett fel mindenkit. A manapság el nem ismert, de igenis súlyosan megtépázott bírói tekintélyt emeli, hogy üzenni mert a nyomozóhatóságoknak, amiért azok csak egy bohózatba illő vádiratot voltak képesek összeeszkábálni hazánk történetének egyik legkomolyabb maffiaperében. A súlyozás azonban továbbra is nehezen érthető: ha valóban Portik Tamás irtatta ki annak idején a fél magyar alvilágot, akkor ő a hazai szervezett bűnözés legvéreskezűbb alakja. Így viszont nem világos, hogy a büntetése miért annyi, mint amennyit egy balul sikerült kocsmai verekedés után szoktak kimérni, egyúttal kedvezménnyel néhány év múlva szabadulhat. Lehet, hogy a vélt felbujtót még mindig védik valakik. Vagy talán több is elhangzott a Portik–Laborc-találkozókon, mint amennyit tudhatunk.