Piszkítótűz

Az egyik oldaltól szobrot kap az összes bevándorló, miközben Szegeden megszöktetik Szent István kardjának egy darabját, Farkasházy kijelenti, őt kevésbé töri le, ha kikap a magyar válogatott – mert hát az Orbán Viktornak fáj –, vitázunk, hogy Andy Vajna, Fonyó Károly vagy Simicska Lajos – ez is fáj Orbánnak – vette-e meg a Tv2-t, s féltékenyen éljük piti, sárga csekkes mindennapjainkat.

Aztán, akár a sújtólég, jön egy gonosz tűz a TF-en, fémcsontvázzá lényegül át az atlétikai csarnok – na, ennek sem örül Orbán –, és felgyújtja az egyik oldalon a régóta parázsló indulatokat, színesre festi néhány ember savanyú, fáradt, már csak sápadtan pislákoló fantáziáját. Első fokon megszületik az ítélet: gyújtogatás történt. Hiszen, mint mondják a mindentudók, néhány nappal korábban – és akkor is hajnali fél öt körül – egy alvó Ford kapott lángra, mintegy kísérletként, kilesve, hogy milyen gyorsan szaladnak a helyszínre a tűzoltók. Sőt, nem maszek tűz, egyenesen állami gyújtogatás történt, hiszen kell a hely az új budai szuperkórháznak.

Hát így állunk, ég a ház, dél észak ellen vonul, átgázol rajtunk a vándorló világ, de mi, ahelyett, hogy összebújnánk, változatlanul csípjük, rúgjuk, harapjuk egymást. És néhányan még köpködnek is. Akár csak úri passzióból, pavlovi reflexként, megszokásból. Kit érdekel, hogy tényleg ég a ház, hogy milliárdok mennek a semmibe, hogy van nálunk elég nyomorult, még a nem igazán életüket mentő idegen tízezreket is a nyakunkba kellene venni, mi csak változatlanul, szocializmusból hozott osztályöntudattal és kérlelhetetlen keménységgel gyűlöljük egymást. Talán ez jár nekünk? Kölcsönösen feltételezzük és megérdemeljük egymást. Nem számít, mit szeretne a gyalogember, nem érdekes, mi jó a magyarnak, kit érdekel, miként védené identitását, kultúráját, szokásait, törvényeit, szabályait, hétköznapjait egy nemzet. Nem, nem. Itt az a lényeg, hogy mi árt, mi rossz Orbánnak. Mintha Orbán lenne maga az ország, a nép.

Pedig valakinek végre már ki kellene mondania – és akkor évszázadokig ő lehetne a legnagyobb magyar –, mint ahogyan egykoron Márai is sürgette, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, miközben mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Lesz talán, aki meghallja.