Pancsolók és borhamisítók

„A természetes bor kizárólag a szőllő levének erjesztése által készül. Hamisított bor azonban az, mely lényegileg a szőllő levéből vagy természetes borból készül ugyan, de olyan alkotórészeket is tartalmaz, melyek a természetes borokban nem találhatók; ilyen hamisított borok a bodzalével, mályvavirággal, fuxinnal stb. megfestett borok, továbbá a szőllőcukorral, glicerinnel, saccharinnal stb. édesített borok s így készített aszúk, pld. tokaji, ruszti stb. A borhamisítás és borjavítás között a határvonalat megvonni igen bajos” – olvasom a Pallas Lexikon 1893-ban megjelent II. kötetében. Olyan pontos és aktuális az akkori Borhamisítás címszó definíciója, hogy abba is lehetne hagyni a cikkírást, mindenki vonja le belőle a tanulságokat.

Méghozzá szakállas a téma is: egy, az időszámításunk előtti 1800-as esztendőkben élt borszakértő, jogtudós és uralkodó (Hammurápi) szigorú törvényt hozott a borhamisítókkal szemben; a mediterrán térségben ugyancsak évezredes hagyománya van szőlőbor szükség szerinti „feljavításának”, magyarosan kifejezve a borpancsolásnak. Nemrég az egyik legnagyobb észak-itáliai borgazdaság és kereskedőcég exportborait zárolta az vámhatóság, egyelőre csak az „eredetmegjelölés nem léte” miatt. Jókora botrány van kibontakozóban a pancsoló taljánoknál, azonban a dolog – mint eddig sok esetben – hamar el is csendesülhet.

Az üggyel mindenképp összefüggésbe hozható az idehaza megszületett agrárminiszteri döntés, amely szerint összesen ötvenezer hektoliter (ötmillió liter) olasz importbort zároltak a NAV munkatársai, azóta már el is tűntek a boltok polcairól a gyanú szerint cukrozott, hamisított italok. Ennyi borral jó ideig meglenne akár egy város férfinépe, sajnos azonban ez a mennyiség nem számít soknak az érintett itáliai cégek termelési és pancsolási volumenéhez képest. A 2010-es évek átlagában a tízszerese, négy-hat millió liter talján vino érkezett hazánkba; a fáma – és komolyan vehető magyar borászok – szerint fele-fele arányban számlával és számla nélkül.

Az ókori rómaiak és görögök sok bort fogyasztottak, de – szigorú osztálytársadalom lévén – mindenki a magáét. Megkülönböztették a valódi – szőlőből és más gyümölcsből készült –, valamint a „csinált”, azaz hamis bort, ez utóbbit itták a katonák és a rabszolgák. Vízzel hígított borecettel, gyantával (recina), szőlő- és fügetörekkel sűrített löttyel tartották őket jó karban, bírták további szolgálatra, továbbélésre. (A keresztfán szenvedő Jézusnak ecetes spongyát nyújtott föl lándzsáján egy római katona.) Róma elitje sem járt sokkal jobban a pancsolással, a nemesek és uralkodók mindenféle módon – rózsaszirommal, mézzel, mirtusszal, ánizzsal, szárított gyümölcsökkel, fűszerekkel – bolondították meg a borukat és magukat.
Hozzájuk mérve ártatlan kísérletezésnek vélhetnénk a hírhedt, az 1980-as években megtörtént olaszországi glikolos borhamisítást, csakhogy az akkori, egyszerű fagyálló-ablakmosó adalékkal tartósított bortól többen meghaltak, magvakultak és más súlyos szövődményeket szenvedtek. Azokban az években spanyol földön, de még Ausztria szőlősvidékein is végigsöpört az „intézményes borhamisítás” réme, ami a fogyasztók megkárosítása mellett a bizalom elveszítését is eredményezte. Egy évtizedre. A borozó ember lassan iszik és gyorsan felejt.

A mindenkori hamisítás direkt célja a gyors meggazdagodás – vesd össze: rablókapitalizmus –, másodlagos célja a gyakorlati szőlészeti-borászati tevékenység nehézségeinek – például az időjárás – korrigálása. A rossz bor – lőre, csiger, dohos, avas, homályos, zavaros, üledékes, zákányos, törött, fülledt, búsult, punnyadt, petyhüdt, fosató bor és a többi – inkább csak a tudásbeli és emberi fogyatékosság következménye, az előbbi azonban a legnagyobb gazemberségek egyike. Aki tudván-tudva megkárosítja, netán megbetegíti a pénzért rásózott italának fogyasztóját, bármi más gaztettre képes.

Semmi túlzást nem látok azokban a középkori metszetekben, amelyeken a városkapu fölött, vaspántos kalitkában függ az elítélt ételmérgező, borhamisító, amíg el nem pusztul éhen-szomjan.

„A legjobb bornak is van söprője”– olvasható Margalits Ede Magyar szólástárában; a mondás Dugonics Andrástól (1740–1818) származik. Korunk emberének gyöngéje a lustaság (a hét főbűn egyike: a jóra való restség), társadalmáé a közönyösség, államáé a bürokrácia. Változnak az idők és az adalékanyagok: az alföldi tyúkgané és a hírhedt „bortabletta” helyett a bodzabogyó leve már jól jövedelmező, a nyugati vörösborhatalmaknak exportálható festőszer, a fehérborok aranysárga színét a napszítta zsúpszalma kiáztatott leve is „megadja”.

Az előző századvég Európáját végigpusztító amerikai filoxérajárvány elmúltával, majd a szőlészet-borászat fejlődésével csökkent a csalás iránti vágy; a borkultúra, a palackozott és zárjeggyel garantált eredetű borok elterjedése sokat javított a helyzeten, egyaránt erősíti a fogyasztók és tisztes kereskedők bizalmát. Időről időre, hullámszerűen felbukkan még a borpancsolás mint a pénzéhség szomjoltó társa. Hivatalos, úgynevezett „borkommandót” állított hadrendbe a kormány 1997-ben a csalás és korrupció ellen, a vámhatóságok és megyei főkapitányságok munkatársainak együttműködésével. Az akció elsősorban a jövedéki és adózási területre koncentrált, de lefékezte a borhamísítás-ipar tempóját is. A „bormaffia” visszavonult, de meg nem szűnt. Közel két évtized elmúltával – a Vinopedia.hu honlapján olvashatóan – „hazánkban a hamisított borok mennyisége eléri a tiszta borok mennyiségének 20 százalékát, ami több százezer hektoliternek felel meg”. Hogy ez sok vagy kevés, nehéz megítélni. Szépen sokasodnak az igényes, kiművelt borkedvelők, tehetős fogyasztók és vásárlók. De sok a szegény ember is.