Ötvenkilenc esztendő

Ötvenkilenc esztendővel ezelőtt – 1956. november harmadikán, amikor átalakították az akkori kormányt, és az előző vezetés valamennyi, úgynevezett szakminiszterét felmentették – az egész magyar nemzet hitt abban, hogy végre függetlenek lehetünk, kitörhetünk a kvázi szovjet tagköztársaság-keretből, rátérhetünk a demokrácia és a piacgazdaság útjára.

Nemzeti egységet sugalló momentum azóta sem volt túl sok: az 1989-es újratemetés, valamint az 1990-es országgyűlési választások, továbbá az utolsó szovjet katona távozása hazánkból. Nem a véletlen műve, kár, hogy viszonylag kevesen tudják, az első szabad választás utáni új parlament első törvénye 1956-ról szólt. Pontosabban: annak egyértelmű elismeréséről.

Ötvenkilenc esztendő a történelemben egy pillanat, ám ha át kell élni, akkor bizony elképesztően hosszú, végtelennek tűnő idő – pláne ha ebből évtizedek „orosz megszállás és a kommunista diktatúra” (copyright by Orbán Viktor ’89-es beszéde) alatt zajlanak. A „pláne” különösen akkor jogos, amennyiben eszünkbe jut az a mondás, miszerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön.

Mi lett volna „ha”…? Bár 1956 kapcsán is gyakran hallani, hogy nincs értelme a „ha-val” kezdődő mondatoknak, érdemes legalább megmérni mekkora társadalmi-gazdasági fejlődés következett be Ausztriában, és mekkora nálunk. Pontosan akkora a különbség, mint ami látszik. S érdemes hasonlítani egy átlagos osztrák halandót egy átlagos magyar állampolgárral: itt is akkora a különbség, mint ami látszik. Ezeket csak azért említem, mert állítólag mi voltunk a legvidámabb barakk, és a Kádár-rendszer viszonylagos jóléttel bírt a szocialista béketábor keretein belül.

A kispolgári – trabantos, hétvégi házas, fusi munkás-táppénzes, „lopd szét az országot” – jólétnek persze ára volt: hazánk a nyolcvanas évek végére Európa egyik legeladósodottabb, legszegényebb országává vált, s huszonöt év elteltével is a kísért a múlt. A Kádár-rendszer pongyolasága, kisstílűsége, bezárkózása, kiskapuzásos jellege, vagyis a „csak a mának élsz” elve: nem pusztán anyagi értelemben szegényedtünk le az elmúlt évtizedekben, hanem társadalmilag is. A különböző felmérések alapján bizalmatlanok, pesszimisták, szorongók és legfőképpen individualisták vagyunk.

Egónk azonban óriási: a budai lenézi a pestit, a pesti a vidékit, a dunántúli a kelet-magyarországit, az értelmiségi a munkást, a nagymenő vállalkozó pedig a közalkalmazottat. Ám ezzel a „körmagyar” nem zárul be. Számunkra az erdélyi román, a felvidéki szlovák, a kárpátaljai ukrán, a vajdasági szerb. Általában „ciki” vallásosnak lenni, templomba járni, kereszténységet emlegetni.

Nem is csoda, hogy idáig züllöttünk: évtizedek alatt erkölcsi, civilizációs válság lett úrrá, hazánk pedig elvesztette, megtagadta saját szellemi alapjait. Elitünket internálták, elzavarták, kivégezték.
Szörnyű leírni, de a tréningruhába öltözött Magyarországot mára nem foglalkoztatja 1956 szellemisége. A többség beleszürkül a mindennapokba ilyentájt is, holott az elmúlt évtizedek legnagyszerűbb, legfelemelőbb két hete az, amely 1956. október 23. és november 3. között történt. Ráadásul nincs is még túl távol: szemtanúi, hősei közül néhányan még itt élnek közöttünk. Mindannyiunkat arra biztathatjuk, hogy keressük fel őket, mondjunk nekik köszönetet, legyünk rájuk büszkék!

A közelmúlt magyar történelmében az egyetlen igazodási pont az 1956-os forradalom és szabadságharc, amely megrengette az egész világot. Olyannyira, hogy „’56” minden későbbi nagy ideológiai vitában hivatkozási alap lett – a többi között az Európát fölényesen uraló baloldali értelmiséget is csak az ötvenkilenc évvel ezelőtti eseményekkel lehet meggyőzni arról, hogy milyen átélni a kommunista célkitűzésekre épülő szocializmust.

Végezetül idézzük fel Boross Péter minapi gondolatait, mely szerint „nem véletlen, hogy Kelet-Európa Szovjetuniónak ajándékozott országai közül egyedül nálunk folyt vér”. A volt miniszterelnök alábbi párhuzama is helytálló: „Ne legyünk szerények! Merjük kimondani, hiszen ezeréves történelem tanulsága ez, hogy minden évszázadban egyszer a török hódoltság után fellángol a magyar szabadságvágy.” Ilyen volt II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, valamint 1848–49 és 1956. Vagyis a magyar nép a nemzet tradícióihoz híven felkelt, nem mérlegelt, és a szabadságért a vérét ontotta.

Akik 1956. október 23. és november 3. között utcára vonultak – értelmiségiek, munkások, diákok –, létüket kockáztatták, sőt a november 4-től a szovjet tankokkal csatázó „pesti srácok” életüket boldogan fel is áldozták a szent célokért, a függetlenségért és a szabadságért.

Ötvenkilenc esztendeje siratjuk őket.

Pedig magunkat kellene.